Kövek a zsebben – Centrál Színház

Mindig is szerettem színházba járni, bár úgy gondolom, hogy vagyunk így még ezzel egy páran. Utoljára a Kövek a zsebben című darabot néztük meg a Centrál Színházban, és erről szeretnék néhány szót ejteni.

Ezt a darabot most nem én választottam, hanem ajándékba kaptuk a jegyeket, így igazából fogalmam sem volt, hogy mit fogunk megnézni. Őszintén szólva ezelőtt még a Centrál Színházban sem jártam. Azoknak, akik nem ismernék, elárulom, hogy az Opera után található a Révay utcában. A kialakítása nagyon modern, a büfé az aulában központi helyen van, így az egész olyan, mint egy nagy társalgó. És nagyon érdekes benyomást keltettek a beton falak és az erős fények együtt, de egyáltalán nem rossz értelemben.

Előzetesen nem olvastam el, hogy miről fog szólni a darab, csak a színészekre voltam kíváncsi, és amikor rákerestem, kicsit meglepődtem, hogy az előadásban „csak” Kálloy Molnár Péter és Rudolf Péter fog játszani. Valamiért attól tartottam, hogy a két színész nem lesz képes végig fenntartani a figyelmemet, és esetleg unatkozni fogok az előadás alatt. De szerencsére kellemesen csalódnom kellett, hiszen a majd két órás előadás (szünet nélkül) nagyon gyorsan elröppent, ami mindenképpen jó jelnek bizonyul.

A Kövek a zsebben egy vígjáték, amelyet Marie Jones írt, és már az egész világot bejárta. Érdekessége, hogy a két színész több szereplőt is megjelenít a darabban. Egy amerikai forgatás kulisszái mögé nyerhetünk betekintést, amely Írországban zajlik. A két főszereplő két statiszta, Charlie Conlon és Jake Quinn. Nagyrészt az ő szemükkel láthatjuk a forgatást, és az ott zajló eseményeket. A darab érdekessége – és szerintem az erőssége is -, hogy a színdarab interaktívvá válik, maguk a nézők is aktívan részesei és szereplői lesznek ennek már az első perctől. Hiszen Kálloy Molnár Péter és Rudolf Péter egy oldalajtón át sétálnak be a közönség soraiba, majd néhány emberrel, különösen az első sorban ülőkkel kezet fognak, miközben elmondják, hogy „mindjárt kezdünk”. Ekkor még nem tudhatjuk, hogy ez is a darab része. Ám később kiderül, hogy mi, a nézők is ugyanolyan statiszták vagyunk, mint ők, akiknek majd a „rendező” is dirigálni fog, akit ugyancsak Rudolf Péter fog megszemélyesíteni.

Ahogy a színészek is több szereplő bőrébe bújnak, úgy a díszletet alkotó székek és asztalok is több funkciót kapnak a darab folyamán, sőt, a legkevésbé az alapfunkciójukban használják őket. A szék például könnyen avanzsálható büfés ablakká, farönkké, tálcává vagy akár kamerává.

A színészek pedig bravúrosan tudnak pillanatok alatt más-más személyiséggé alakulni, a legszórakoztatóbb talán az, amikor a két férfi színész női szereplők bőrébe bújnak, és azóta is sokat emlegetjük azt, ahogy Rudolf Péter Caroline Giovanniként mondja, hogy „Istenem, Istenem”. A párbeszédek frappánsak, az esemény pörgős, a történet pedig érdekes. És közben a közönség mindvégig szívből nevet, különösen akkor, amikor a színészek őket is bevonják a játékba.

A darab vége felé pedig némi szomorúság és feszültség is jelen van a darabban, amely a kisemberek tehetetlenségéből adódik. A darab mindvégig sok meglepetést tartogat számunkra, a karakterek igazi húsvér emberek a maguk problémáival, láthatjuk a statiszták is rajongását is, amikor a híres színésznőt testközelből láthatják. Azt is látjuk, hogy a híres színésznő is csak ugyanolyan ember, mint mi, miközben arról is megtudhatunk egy keveset, hogy milyen is egy filmforgatás atmoszférája, és mennyire máshogy tud lezajlani, mint ahogy azt sokszor gondolnánk. (Hiszen például sok jelenet forgatásához még a rendező sem szükséges.)

Egy könnyű, szórakoztató darab a Kövek a zsebben, amely képes közel két órára egy másik világba elkalauzolni minket, és így garantáltan kikapcsolni is. Közben mégis ott rejtőzik némi keserűség, hogy az ember gyakran milyen kicsi, jelentéktelen és tehetetlen tud lenni. Én mindenesetre örülök, hogy ebben az élményben részem lehetett.