Nagy számok állnak mögötte, és alanya egy olyan legenda, amire a lóversenyzés világa mindig emlékezni fog. A kb. 3 milliárd forintból leforgatott Kincsem jóllehet, nem tipikusan Oscar-gyanús, mégis nagyon fontos lépés, jóindulatú lökés a magyar filmgyártásban.
Nem titkoljuk, hogy kíváncsiak voltunk erre a filmre és amikor először láttuk előzetesét, egyfajta lelkesedést éreztünk. Nem mintha megrögzött rajongást érezne minden második magyar a lovaglás iránt, de azért érzékelni lehetett, hogy Herendi Gábor filmje bármennyire is poénkodó és stressztelen, kis hazánkban eddig látott gyártási minőségtől színesebb, nyugatiasabb, más szóval új szintre tört.
A történet romantikus kalandfilm lévén nem próbál dokumentumszerű lenni, helyette ahogy a gyorsan és könnyen fogyasztható masscult műfajtól elvárható, erőteljesen Blaskovich Ernőre exponál. A szabadságharcot követően mindenét elveszti és gyerekkorától kezdve főellenségeként tekint az antagonista szerepet betöltő Oettingen báróra.
A Nagy Ervin által megszemélyesített karakterben érvényesülnek mind a színész, mind a forgatókönyv adottságai, így kapunk egy férfit, aki törekvő, szenvedélyes, lázadó, ugyanakkor makacs, mint az öszvér. Apropó, Kincsem (vagyis a konkrét lóra gondolunk) eleinte nem túl ígéretes, ami azt illeti, Ernőt kivéve senki nem is tekint versenylóként, vagy egyáltalán bármire használható jószágként rá. Rögös utat követhet végig a néző, amely az emberi hit, kitartás és szenvedély ösvényén töretlen győzelemhez vezet.
A sztorit nem kis mértékben színesítő és izgalmasabbá – vagy éppen egyértelműen jelenkorba, napjaink szlengjébe és mentalitásába emelő – forgatókönyv cselekménye szerint a középpontban álló figura nem is annyira a tekintélyparancsoló nagybirtokos vagy mezőgazdász (ahogy azt az igazi Blaskovich-ról sokan feltételeznék), sokkal inkább züllő, élethajcsár jellemű. Kiegészül egy nagy veszteséggel megbélyegzett háttérrel, amelyet az első percekben meg is oszt velünk a film.
Tekintettel a magyar viszonylatban rekorder költségvetésre, az alkotók nem akartak sem túl mély lélektanú, sem pedig túl száraz történelmi csokrot építeni a legendás ló históriája köré. Ez már az előzetesben is érzékelhető, tehát a néző többnyire tudja, hogy mire ül be. Könnyű, barátságos és szórakoztató film, amelyen láthatóan sokan és sokat dolgoztak, így ha eltekintünk az egyszerű konfliktustól és szerelmi száltól, a látványt még mindig dicsérő szavakkal illethetjük.
A lovat, lovakat tartalmazó jelenetek beállításai igényesek és maguk az állatok is gyönyörűek. A karakterek dialóg és lélekábrázolás terén talán nem túl kidolgozottak és sok esetben komolyan veszik saját komolytalanságukat, viszont a díszletek és jelmezek ugyancsak szépre sikerültek. Valóban elismerésre méltó a kosztümösök, állatidomárok és koreográfiáért (tánc ill. vívójelenetek) felelősök munkája.
Lehet, hogy helyenként a vidámság és élénkség fokozása érdekében egyértelműen a színek és a giccs felé billentették a mércét, viszont ha elfogadjuk a Kincsem derűjét, akkor sajátos hangulatának, atmoszférájának szépségét is értékelni lehet. Megtekintése elsősorban azoknak ajánlott, akik szeretik a lovakat, másodsorban akik kíváncsiak rá, hogy mire képes jelenleg az itthoni filmipar. Aki beül a moziba, az egyúttal támogatja is, hogy hasonló – vagy éppen jobb – produkciók láthassanak napvilágot a jövőben.
Kincsem – a nézőbűvölő, rekorder magyar lovasfilm
Kincsem – a nézőbűvölő, rekorder magyar lovasfilm
Nagy számok állnak mögötte, és alanya egy olyan legenda, amire a lóversenyzés világa mindig emlékezni fog. A kb. 3 milliárd forintból leforgatott Kincsem jóllehet, nem tipikusan Oscar-gyanús, mégis nagyon fontos lépés, jóindulatú lökés a magyar filmgyártásban.
Nem titkoljuk, hogy kíváncsiak voltunk erre a filmre és amikor először láttuk előzetesét, egyfajta lelkesedést éreztünk. Nem mintha megrögzött rajongást érezne minden második magyar a lovaglás iránt, de azért érzékelni lehetett, hogy Herendi Gábor filmje bármennyire is poénkodó és stressztelen, kis hazánkban eddig látott gyártási minőségtől színesebb, nyugatiasabb, más szóval új szintre tört.
A történet romantikus kalandfilm lévén nem próbál dokumentumszerű lenni, helyette ahogy a gyorsan és könnyen fogyasztható masscult műfajtól elvárható, erőteljesen Blaskovich Ernőre exponál. A szabadságharcot követően mindenét elveszti és gyerekkorától kezdve főellenségeként tekint az antagonista szerepet betöltő Oettingen báróra.
A Nagy Ervin által megszemélyesített karakterben érvényesülnek mind a színész, mind a forgatókönyv adottságai, így kapunk egy férfit, aki törekvő, szenvedélyes, lázadó, ugyanakkor makacs, mint az öszvér. Apropó, Kincsem (vagyis a konkrét lóra gondolunk) eleinte nem túl ígéretes, ami azt illeti, Ernőt kivéve senki nem is tekint versenylóként, vagy egyáltalán bármire használható jószágként rá. Rögös utat követhet végig a néző, amely az emberi hit, kitartás és szenvedély ösvényén töretlen győzelemhez vezet.
A sztorit nem kis mértékben színesítő és izgalmasabbá – vagy éppen egyértelműen jelenkorba, napjaink szlengjébe és mentalitásába emelő – forgatókönyv cselekménye szerint a középpontban álló figura nem is annyira a tekintélyparancsoló nagybirtokos vagy mezőgazdász (ahogy azt az igazi Blaskovich-ról sokan feltételeznék), sokkal inkább züllő, élethajcsár jellemű. Kiegészül egy nagy veszteséggel megbélyegzett háttérrel, amelyet az első percekben meg is oszt velünk a film.
Tekintettel a magyar viszonylatban rekorder költségvetésre, az alkotók nem akartak sem túl mély lélektanú, sem pedig túl száraz történelmi csokrot építeni a legendás ló históriája köré. Ez már az előzetesben is érzékelhető, tehát a néző többnyire tudja, hogy mire ül be. Könnyű, barátságos és szórakoztató film, amelyen láthatóan sokan és sokat dolgoztak, így ha eltekintünk az egyszerű konfliktustól és szerelmi száltól, a látványt még mindig dicsérő szavakkal illethetjük.
A lovat, lovakat tartalmazó jelenetek beállításai igényesek és maguk az állatok is gyönyörűek. A karakterek dialóg és lélekábrázolás terén talán nem túl kidolgozottak és sok esetben komolyan veszik saját komolytalanságukat, viszont a díszletek és jelmezek ugyancsak szépre sikerültek. Valóban elismerésre méltó a kosztümösök, állatidomárok és koreográfiáért (tánc ill. vívójelenetek) felelősök munkája.
Lehet, hogy helyenként a vidámság és élénkség fokozása érdekében egyértelműen a színek és a giccs felé billentették a mércét, viszont ha elfogadjuk a Kincsem derűjét, akkor sajátos hangulatának, atmoszférájának szépségét is értékelni lehet. Megtekintése elsősorban azoknak ajánlott, akik szeretik a lovakat, másodsorban akik kíváncsiak rá, hogy mire képes jelenleg az itthoni filmipar. Aki beül a moziba, az egyúttal támogatja is, hogy hasonló – vagy éppen jobb – produkciók láthassanak napvilágot a jövőben.
Kincsem – a nézőbűvölő, rekorder magyar lovasfilm
Comments
More posts