Itt van az ősz, de jó érzés még visszagondolni a nyárra, és ennek keretén belül egy különleges kezdeményezéshez nyúlnék vissza. Ez pedig a Szabadság híd lezárása, amely bár nem most volt, mégis érdemesnek tartom egy cikkre.
Azok részére, akik nem voltak ott, és szeretnék tudni, hogy milyen volt, és azoknak részére is, akik ott voltak, és szeretnének nosztalgiázni. A cikket csak néhány képpel illusztrálnánk, ugyanis kint tartózkodásunk alatt a fényképek helyett elsősorban a mozgóképekre összpontosítottunk, ezért érdemes megtekinteni a cikk végén a videót, amit Komáromi Barnabás készített.
2018 nyarán ismét lezárták 4 hétvégére a forgalom elől a Szabadság hidat, és így teljes egészében a gyalogosoké lett. Annak ellenére, hogy ezt először már 2016-ban is megtették, én eddig mégsem hallottam erről az eseményről (ennek valószínűleg az volt az oka, hogy nem Budapesten éltem), és emiatt ezen a nyáron az első alkalomról is lemaradtam.
Érdekes módon később sem az interneten értesültem az eseményről, egy szerencsés véletlen folytán tévedtünk ki július 22-én, vasárnap a hídra. Körülbelül este 7 óra volt és a Dunához indultunk, amikor felfedeztük, hogy a hídon nem közlekednek autók, ahogy a villamos sem. Meglepődtünk, és én azonnal eufórikus állapotba kerültem attól, hogy mások társaságában az úton, a villamos sínek között járkálhatok.
Maga a híd is teljesen más volt így. Ahogy előre néztem, egy teljesen más látkép bontakozott ki előttem, és emiatt a hangulata is szokatlan volt. Emberek jöttek-mentek, társaságba verődve trécseltek a földön, vagy kifeszített függőágyakban pihentek, a zenét pedig egy gitározó férfi szolgáltatta. Aznap este nem maradtunk sokáig, de elhatároztuk, hogy utánanézünk, hogy lesz-e még ilyen esemény, és ha igen, akkor már kamerával térünk vissza.
A harmadik hídlezárás július 28-29-én volt. Szombat este eltettünk egy üveg bort és némi rágcsálnivalót. A párom összekészítette a kameráját, majd útnak indultunk. Sokkal többen voltak, mint előző alkalommal – ami az időpontot tekintve teljesen érthető -, és a felhozatal is sokkal sokszínűbbnek ígérkezett. Ez az alkalom ugyanis filmszerű volt, kicsit még bizarr is.
A pesti oldalon fiatalok csoportosultak mindenhol, iszogattak, beszélgettek, jól érezték magukat, az este, az aszfalt szürkeségét pedig ismét színes függőágyak tarkállották be. A hídon megint ott gitározott az a férfi, akit az előző héten láttunk, de most kevesebb figyelmet kapott, mivel nem messze tőle egy együttes zenélt, körülöttük sokan csoportosultak, és néhányan táncra is perdültek.
A budai oldalon meghökkentő látvány fogadott minket. 50 teremkerékpár sorakozott, mindegyik mellett egy-egy ember állt, előttük óriási hangfalak, és japán taiko dobok, dobosokkal. Azonnal tudtuk, hogy itt egy spinning edzés készülődik, ami a Szabadság híd életében is nagy újdonság lehetett.
Néhány perc múlva az emberek elfoglalták helyeiket a bicikliken, edzőjükkel egyetemben. Megszólalt az elektronikus zene, nem sokkal később pedig a dobok is felhangzottak. Előttük rengeteg ember kezdett el csoportosulni, a különleges edzés megörökítése érdekében a telefonjaikat magasba tartva videóztak.
Miután kinézelődtük magunkat, mi is letelepedtünk, belekortyoltunk a borunkba, eszegettünk egy kicsit, és élveztük a híd adta hangulatot. Igazi közösségben éreztük magunkat, az emberek nyitottak és barátságosak voltak. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a pillanat, amikor éppen a páromat fényképeztem, és odalépett hozzánk egy külföldi srác, majd azt mondta a páromnak angolul, hogy kötelességének érzi, hogy egy közös képet csináljon vele, úgyhogy összeálltak, mosolyogtak, kattintottam, és megszületett a kép.
Nem sokkal ezután hazaindultunk, kerülgettük az embereket, közben a pesti oldalon ismét élő zenét találtunk, a zenészek mellett pedig egy kispályás focimeccset. Úgy tűnik, aznap este a sport és a zene vette át az uralmat a híd felett. Nekünk pedig nem volt kérdés, hogy az utolsó hétvégén is itt lesz a helyünk.
Augusztus 4-én, szombaton két barátunkkal látogattunk ki este nyolc órakkor az eseményre. Mire odaértünk, már nagyon nagy tömeg volt az egész hídon. Most egyáltalán nem lehetett volna zavartalanul sétálgatni, mivel mindenhol piknikező emberek ültek. A pesti oldalhoz közel egy együttes játszott, profi hangosításuk volt. Inkább a híd közepe felé kerestünk magunknak annyi helyet, hogy a plédünket leteríthessük a földre és letelepedjünk úgy, hogy beszélgetni is tudjunk. Ez volt az utolsó hétvége, aki tudta, az kihasználta.
Az emberek békésen üldögéltek a földön, beszélgettek, ették és itták, amit magukkal hoztak, többen felálltak és táncoltak. Amikor pedig az együttes abbahagyta a zenélést, több csoportban felhangzott az általuk hozott és preferált muzsika. Érdekes módon úgy éreztük magunkat, mintha egy fesztiválon lettünk volna, pedig valódi fesztivál a közelben sem volt.
Nekünk ez volt a Szabadság-híd lezárás. Utólag sajnálom, hogy mind a három alkalommal csak este mentünk ki, és a nappali hangulatát nem tettük magunkévá, de reméljük ezt bepótolhatjuk jövőre. Mindegyik hétvége egészen más volt, de mindegyik valahogy filmszerű. Bár ennyi furcsán megkomponált jelenetet forgatókönyvíró talán ki sem tudna találni.
Ezt az élet tudja.
Budapest szívében voltunk, ahol máskor autók cikáznak, teljes egészében a gyalogosok uralták a hidat, és kezdett vele, amit kezdett. Olvasgattam véleményeket az eseményről, hogy többen nehezteltek azért, mert az autósoknak így nehezebb volt közlekedniük a városban, vagy hogy micsoda szemét maradt ezek után a hétvégék után, én mégis azt gondolom, hogy ezek a rendhagyó hétvégék óriási élményt adtak, és meg merem kockáztatni, hogy nemcsak nekem. Úgy érzem, hogy közel sem tudtam leírni mindent, amit láttam, tapasztaltam, éreztem, beszéljen helyettem inkább egy videó:
Fesztiválélmény fesztivál nélkül
Fesztiválélmény fesztivál nélkül
Itt van az ősz, de jó érzés még visszagondolni a nyárra, és ennek keretén belül egy különleges kezdeményezéshez nyúlnék vissza. Ez pedig a Szabadság híd lezárása, amely bár nem most volt, mégis érdemesnek tartom egy cikkre.
Azok részére, akik nem voltak ott, és szeretnék tudni, hogy milyen volt, és azoknak részére is, akik ott voltak, és szeretnének nosztalgiázni. A cikket csak néhány képpel illusztrálnánk, ugyanis kint tartózkodásunk alatt a fényképek helyett elsősorban a mozgóképekre összpontosítottunk, ezért érdemes megtekinteni a cikk végén a videót, amit Komáromi Barnabás készített.
2018 nyarán ismét lezárták 4 hétvégére a forgalom elől a Szabadság hidat, és így teljes egészében a gyalogosoké lett. Annak ellenére, hogy ezt először már 2016-ban is megtették, én eddig mégsem hallottam erről az eseményről (ennek valószínűleg az volt az oka, hogy nem Budapesten éltem), és emiatt ezen a nyáron az első alkalomról is lemaradtam.
Érdekes módon később sem az interneten értesültem az eseményről, egy szerencsés véletlen folytán tévedtünk ki július 22-én, vasárnap a hídra. Körülbelül este 7 óra volt és a Dunához indultunk, amikor felfedeztük, hogy a hídon nem közlekednek autók, ahogy a villamos sem. Meglepődtünk, és én azonnal eufórikus állapotba kerültem attól, hogy mások társaságában az úton, a villamos sínek között járkálhatok.
Maga a híd is teljesen más volt így. Ahogy előre néztem, egy teljesen más látkép bontakozott ki előttem, és emiatt a hangulata is szokatlan volt. Emberek jöttek-mentek, társaságba verődve trécseltek a földön, vagy kifeszített függőágyakban pihentek, a zenét pedig egy gitározó férfi szolgáltatta. Aznap este nem maradtunk sokáig, de elhatároztuk, hogy utánanézünk, hogy lesz-e még ilyen esemény, és ha igen, akkor már kamerával térünk vissza.
A harmadik hídlezárás július 28-29-én volt. Szombat este eltettünk egy üveg bort és némi rágcsálnivalót. A párom összekészítette a kameráját, majd útnak indultunk. Sokkal többen voltak, mint előző alkalommal – ami az időpontot tekintve teljesen érthető -, és a felhozatal is sokkal sokszínűbbnek ígérkezett. Ez az alkalom ugyanis filmszerű volt, kicsit még bizarr is.
A pesti oldalon fiatalok csoportosultak mindenhol, iszogattak, beszélgettek, jól érezték magukat, az este, az aszfalt szürkeségét pedig ismét színes függőágyak tarkállották be. A hídon megint ott gitározott az a férfi, akit az előző héten láttunk, de most kevesebb figyelmet kapott, mivel nem messze tőle egy együttes zenélt, körülöttük sokan csoportosultak, és néhányan táncra is perdültek.
A budai oldalon meghökkentő látvány fogadott minket. 50 teremkerékpár sorakozott, mindegyik mellett egy-egy ember állt, előttük óriási hangfalak, és japán taiko dobok, dobosokkal. Azonnal tudtuk, hogy itt egy spinning edzés készülődik, ami a Szabadság híd életében is nagy újdonság lehetett.
Néhány perc múlva az emberek elfoglalták helyeiket a bicikliken, edzőjükkel egyetemben. Megszólalt az elektronikus zene, nem sokkal később pedig a dobok is felhangzottak. Előttük rengeteg ember kezdett el csoportosulni, a különleges edzés megörökítése érdekében a telefonjaikat magasba tartva videóztak.
Miután kinézelődtük magunkat, mi is letelepedtünk, belekortyoltunk a borunkba, eszegettünk egy kicsit, és élveztük a híd adta hangulatot. Igazi közösségben éreztük magunkat, az emberek nyitottak és barátságosak voltak. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a pillanat, amikor éppen a páromat fényképeztem, és odalépett hozzánk egy külföldi srác, majd azt mondta a páromnak angolul, hogy kötelességének érzi, hogy egy közös képet csináljon vele, úgyhogy összeálltak, mosolyogtak, kattintottam, és megszületett a kép.
Nem sokkal ezután hazaindultunk, kerülgettük az embereket, közben a pesti oldalon ismét élő zenét találtunk, a zenészek mellett pedig egy kispályás focimeccset. Úgy tűnik, aznap este a sport és a zene vette át az uralmat a híd felett. Nekünk pedig nem volt kérdés, hogy az utolsó hétvégén is itt lesz a helyünk.
Augusztus 4-én, szombaton két barátunkkal látogattunk ki este nyolc órakkor az eseményre. Mire odaértünk, már nagyon nagy tömeg volt az egész hídon. Most egyáltalán nem lehetett volna zavartalanul sétálgatni, mivel mindenhol piknikező emberek ültek. A pesti oldalhoz közel egy együttes játszott, profi hangosításuk volt. Inkább a híd közepe felé kerestünk magunknak annyi helyet, hogy a plédünket leteríthessük a földre és letelepedjünk úgy, hogy beszélgetni is tudjunk. Ez volt az utolsó hétvége, aki tudta, az kihasználta.
Az emberek békésen üldögéltek a földön, beszélgettek, ették és itták, amit magukkal hoztak, többen felálltak és táncoltak. Amikor pedig az együttes abbahagyta a zenélést, több csoportban felhangzott az általuk hozott és preferált muzsika. Érdekes módon úgy éreztük magunkat, mintha egy fesztiválon lettünk volna, pedig valódi fesztivál a közelben sem volt.
Nekünk ez volt a Szabadság-híd lezárás. Utólag sajnálom, hogy mind a három alkalommal csak este mentünk ki, és a nappali hangulatát nem tettük magunkévá, de reméljük ezt bepótolhatjuk jövőre. Mindegyik hétvége egészen más volt, de mindegyik valahogy filmszerű. Bár ennyi furcsán megkomponált jelenetet forgatókönyvíró talán ki sem tudna találni.
Ezt az élet tudja.
Budapest szívében voltunk, ahol máskor autók cikáznak, teljes egészében a gyalogosok uralták a hidat, és kezdett vele, amit kezdett. Olvasgattam véleményeket az eseményről, hogy többen nehezteltek azért, mert az autósoknak így nehezebb volt közlekedniük a városban, vagy hogy micsoda szemét maradt ezek után a hétvégék után, én mégis azt gondolom, hogy ezek a rendhagyó hétvégék óriási élményt adtak, és meg merem kockáztatni, hogy nemcsak nekem. Úgy érzem, hogy közel sem tudtam leírni mindent, amit láttam, tapasztaltam, éreztem, beszéljen helyettem inkább egy videó:
https://www.youtube.com/watch?v=m29d1K7IlU0
Fesztiválélmény fesztivál nélkül
Comments
More posts