Zsófi és anya nyolckor lefeküdtek aludni. Zsófi anyához bújt, hogy érezze a melegét, és biztonságban érezze magát. De Zsófi éjszaka valamiért felébredt.
Ő sem tudta volna megmagyarázni, hogy miért. Mintha csilingelő hangokat hallott volna. A tündérek szárnyáról lehulló csillámpor csilingelő hangját. Zsófika ilyennek képzelte a tündérport: csillámló-csilingelőnek.
Zsófika felült az ágyban. Anya nyugodtan aludt tovább, a jobb oldalán feküdt, szépen, egyenletesen lélegzett. Zsófi nem ébresztette fel őt, szétnézett a szobában, tündéreket keresett, de a sötétben semmi érdekeset sem látott. Ült csendben, és fülelt. A lélegzetét is visszatartotta.
Először csak az óra ketyegését hallotta, sokkal hangosabbnak tűnt, mint máskor. Aztán apró zörejeket, roppanó hangokat érzékelt, mintha a bútorok nyújtóztak volna. Zsófi félni kezdett, összehúzta magát kicsire, behunyta a szemét. És akkor újra hallotta a csillámló-csilingelő hangot.
Kinyitotta a szemét, izgatottan forgatta a fejét jobbra és balra. Végre meglátta őket, két tündérkét, amelyek akkorák voltak, mint egy-egy toll.
Az egyik világos lila színű ruhában volt, fején harangvirágot viselt, és vígan kacagott, miközben a másik elől repkedett, mert a másik el akarta kapni, de ő volt az ügyesebb és a fürgébb. Fogócskáztak.
A másiknak rózsa volt az aranyló hajába tűzve, és fodros fehér ruhácskát hordott. Mérgesen repkedett a lilaruhás után, ám csak nem sikerült utolérnie, és már nem is élvezte a játékot, így egyszer csak megállt a levegőben, összefonta karjait, és durcásan felhúzta az orrát. Ekkor vette észre a csodálkozva figyelő Zsófit. Tündérke integetni kezdett a lilaruhásnak, és Zsófikára mutogatott izgatottan. Lila tündér még jobban megörült, kézen fogta társát, és együtt odarepültek a kislányhoz.
Zsófi megdörzsölte a szemeit, hogy nem álmodik-e. Két igazi tündér mosolygott rá. Kicsik voltak és nagyon szépek, pont ilyennek képzelte a tündéreket.
Kinyújtotta a kezét, hogy elkapja az egyiket, de a tündér gyorsabb volt nála, kitért a felé tartó tenyér elől, majd mutatóujját mozgatva jelezte, hogy ezt nem szabad. Zsófi elszégyellte magát, és lehajtotta a kis fejét, mire a lila ruhás tündér a vállára ült, és aprócska kezével megsimogatta a puha gyermekarcot. A kislány mozdulatlanul ült, a levegőt is visszatartotta, mintha egy pillangó szállt volna rá, és ő nem szerette volna elijeszteni. A tündérke erre hangosan felkacagott, nagyon magas hangja volt, semmihez sem hasonlítható. Zsófika boldog mosolyra húzta ajkait.
A tündérek egyszerre kezdtek el repülni, a földön heverő játékkupac felé igyekeztek, és intettek Zsófinak, hogy menjen oda ő is. Zsófi óvatosan lemászott az ágyról, igyekezett minden neszt elkerülni és olyan könnyűnek, légiesnek lenni, hogy az ágy meg ne reccsenjen alatta, mert azt érezte, hogy ha anya felriad, akkor a tündérek szertefoszlanak.
Zsófi a játékoknál állt, és várakozóan nézett a tündérekre, hogy vajon mit akarhatnak. A játékok szanaszét hevertek, az építőkockák nagy körben voltak elszórva, a játékbaba elhagyatottan feküdt arccal lefelé, és a játékkupac úgy nézett ki, mintha szemétkupac lett volna.
Előző este Zsófi nagyon csúnyán viselkedett. Nem akart fürdeni, aludni menni, anyának szót fogadni. Valójában semmit sem akart, és hogy ez miért volt, ő sem tudta. Anya próbált vele játszani, de ez nem volt az igazi, anya nem tudta eléggé beleélni magát a játékba, és sokszor nem figyelt. Amikor elérkezett az esti rutin ideje, és Zsófi már tudta, hogy nemsokára aludni kell, teljesen kezelhetetlenné vált, mindent megtett azért, hogy a lefekvés idejét elhúzhassa. Mert valami hiányzott neki, és addig nem akart ágyba bújni, amíg azt meg nem kapja.
Elmondani viszont nem tudta, hogy mit szeretne, így az este egy harccá vált. Eldobálta a játékait, a felépített várat egy mozdulattal szétrombolta, a babáját kegyetlenül földhöz vágta, anya pedig hiába nyugtatta, csitítgatta vagy fogta le, Zsófi hurrikánként tombolt. Anya szomorú volt, mérges és értetlen, nem tudta mire vélni Zsófi viselkedését, és nem tudta, hogy ő anyaként mit csinál rosszul. Mire az ágyba kerültek, anya már annyira elfáradt, hogy nem volt ereje mesét olvasni, elnyomta az álom. Zsófi érezte, hogy valami rosszat csinált, így bűnbánóan, és hogy ne legyen egyedül, szorosan anyához bújt.
A tündérek egyszerre hajoltak egy-egy felborult építőkocka felé. Megfogta ki-ki a magáét, igyekeztek felemelni azt, látszott, hogy nagyon nehezen bírják, csak úgy kapaszkodtak a szélükbe, csak úgy dolgozott a kicsike szárnyuk, de végül sikerült, felemelték, és kissé lassan és erőlködve letették őket egymás mellé. Majd ismét fogtak egy-egy kockát, és ezeket szorosan az előzőek mellé helyezték. És a következőket pedig már egymásra rakták, és így folytatták még egy ideig, amikor is Zsófi megértette, hogy a tegnap lerombolt várat építik most újjá. Akkor Zsófi is odament, elvett néhány építőkockát és segíteni kezdett a tündéreknek, mígnem újra teljesen felépült a vár.
Ezután a többi játékot kezdték a helyükre szállítani a tündérek, Zsófi pedig ebben is követte őket. Együtt rendet raktak, a játékok szépen rendezetten sorakoztak egymás mellett, mintha Zsófi tegnapi hurrikánjának nyoma sem lett volna.
A tündérek leültek a földre, Zsófi velük szemben helyet foglalt. A tündérek kedvesen mosolyogtak rá, Zsófi csodálkozva figyelt rájuk, úgy látta, mintha valamilyen különleges csillogás lett volna a szemükben, és mintha ezzel a különleges csillogással mondani szeretnének valamit. Egy szót sem szóltak, Zsófi szép fokozatosan mégis megértette őket, és megnyugodott és mosolygott. A tündérek jelezték Zsófinak, hogy bújjon vissza anya mellé, és Zsófi bemászott az ágyba, magára húzta a meleg takarót, és mosolyogva szenderedett el.
Reggel a napsugarak beszűrődő nyalábjaira, és a lelkesen csicsergő madarak hangjára keltek. Először Zsófi fordult egy nagyot, amire anya nyöszörögve ébredt fel. Megdörzsölte a szemeit, majd felült az ágyban, és anya nem akart hinni a szemeinek: a tegnapi romok eltűntek, a szobában a legnagyobb rend volt, és minden játék a helyén pihent. Anya kérdőn fordult Zsófi felé, aki álmosan, kedvesen mosolygott rá, és hozzábújt és csak annyit mondott: „Szeretlek, anya!”
Zsófi éjszakai kalandja
Zsófi éjszakai kalandja
Zsófi és anya nyolckor lefeküdtek aludni. Zsófi anyához bújt, hogy érezze a melegét, és biztonságban érezze magát. De Zsófi éjszaka valamiért felébredt.
Ő sem tudta volna megmagyarázni, hogy miért. Mintha csilingelő hangokat hallott volna. A tündérek szárnyáról lehulló csillámpor csilingelő hangját. Zsófika ilyennek képzelte a tündérport: csillámló-csilingelőnek.
Zsófika felült az ágyban. Anya nyugodtan aludt tovább, a jobb oldalán feküdt, szépen, egyenletesen lélegzett. Zsófi nem ébresztette fel őt, szétnézett a szobában, tündéreket keresett, de a sötétben semmi érdekeset sem látott. Ült csendben, és fülelt. A lélegzetét is visszatartotta.
Először csak az óra ketyegését hallotta, sokkal hangosabbnak tűnt, mint máskor. Aztán apró zörejeket, roppanó hangokat érzékelt, mintha a bútorok nyújtóztak volna. Zsófi félni kezdett, összehúzta magát kicsire, behunyta a szemét. És akkor újra hallotta a csillámló-csilingelő hangot.
Kinyitotta a szemét, izgatottan forgatta a fejét jobbra és balra. Végre meglátta őket, két tündérkét, amelyek akkorák voltak, mint egy-egy toll.
Az egyik világos lila színű ruhában volt, fején harangvirágot viselt, és vígan kacagott, miközben a másik elől repkedett, mert a másik el akarta kapni, de ő volt az ügyesebb és a fürgébb. Fogócskáztak.
A másiknak rózsa volt az aranyló hajába tűzve, és fodros fehér ruhácskát hordott. Mérgesen repkedett a lilaruhás után, ám csak nem sikerült utolérnie, és már nem is élvezte a játékot, így egyszer csak megállt a levegőben, összefonta karjait, és durcásan felhúzta az orrát. Ekkor vette észre a csodálkozva figyelő Zsófit. Tündérke integetni kezdett a lilaruhásnak, és Zsófikára mutogatott izgatottan. Lila tündér még jobban megörült, kézen fogta társát, és együtt odarepültek a kislányhoz.
Zsófi megdörzsölte a szemeit, hogy nem álmodik-e. Két igazi tündér mosolygott rá. Kicsik voltak és nagyon szépek, pont ilyennek képzelte a tündéreket.
Kinyújtotta a kezét, hogy elkapja az egyiket, de a tündér gyorsabb volt nála, kitért a felé tartó tenyér elől, majd mutatóujját mozgatva jelezte, hogy ezt nem szabad. Zsófi elszégyellte magát, és lehajtotta a kis fejét, mire a lila ruhás tündér a vállára ült, és aprócska kezével megsimogatta a puha gyermekarcot. A kislány mozdulatlanul ült, a levegőt is visszatartotta, mintha egy pillangó szállt volna rá, és ő nem szerette volna elijeszteni. A tündérke erre hangosan felkacagott, nagyon magas hangja volt, semmihez sem hasonlítható. Zsófika boldog mosolyra húzta ajkait.
A tündérek egyszerre kezdtek el repülni, a földön heverő játékkupac felé igyekeztek, és intettek Zsófinak, hogy menjen oda ő is. Zsófi óvatosan lemászott az ágyról, igyekezett minden neszt elkerülni és olyan könnyűnek, légiesnek lenni, hogy az ágy meg ne reccsenjen alatta, mert azt érezte, hogy ha anya felriad, akkor a tündérek szertefoszlanak.
Zsófi a játékoknál állt, és várakozóan nézett a tündérekre, hogy vajon mit akarhatnak. A játékok szanaszét hevertek, az építőkockák nagy körben voltak elszórva, a játékbaba elhagyatottan feküdt arccal lefelé, és a játékkupac úgy nézett ki, mintha szemétkupac lett volna.
Előző este Zsófi nagyon csúnyán viselkedett. Nem akart fürdeni, aludni menni, anyának szót fogadni. Valójában semmit sem akart, és hogy ez miért volt, ő sem tudta. Anya próbált vele játszani, de ez nem volt az igazi, anya nem tudta eléggé beleélni magát a játékba, és sokszor nem figyelt. Amikor elérkezett az esti rutin ideje, és Zsófi már tudta, hogy nemsokára aludni kell, teljesen kezelhetetlenné vált, mindent megtett azért, hogy a lefekvés idejét elhúzhassa. Mert valami hiányzott neki, és addig nem akart ágyba bújni, amíg azt meg nem kapja.
Elmondani viszont nem tudta, hogy mit szeretne, így az este egy harccá vált. Eldobálta a játékait, a felépített várat egy mozdulattal szétrombolta, a babáját kegyetlenül földhöz vágta, anya pedig hiába nyugtatta, csitítgatta vagy fogta le, Zsófi hurrikánként tombolt. Anya szomorú volt, mérges és értetlen, nem tudta mire vélni Zsófi viselkedését, és nem tudta, hogy ő anyaként mit csinál rosszul. Mire az ágyba kerültek, anya már annyira elfáradt, hogy nem volt ereje mesét olvasni, elnyomta az álom. Zsófi érezte, hogy valami rosszat csinált, így bűnbánóan, és hogy ne legyen egyedül, szorosan anyához bújt.
A tündérek egyszerre hajoltak egy-egy felborult építőkocka felé. Megfogta ki-ki a magáét, igyekeztek felemelni azt, látszott, hogy nagyon nehezen bírják, csak úgy kapaszkodtak a szélükbe, csak úgy dolgozott a kicsike szárnyuk, de végül sikerült, felemelték, és kissé lassan és erőlködve letették őket egymás mellé. Majd ismét fogtak egy-egy kockát, és ezeket szorosan az előzőek mellé helyezték. És a következőket pedig már egymásra rakták, és így folytatták még egy ideig, amikor is Zsófi megértette, hogy a tegnap lerombolt várat építik most újjá. Akkor Zsófi is odament, elvett néhány építőkockát és segíteni kezdett a tündéreknek, mígnem újra teljesen felépült a vár.
Ezután a többi játékot kezdték a helyükre szállítani a tündérek, Zsófi pedig ebben is követte őket. Együtt rendet raktak, a játékok szépen rendezetten sorakoztak egymás mellett, mintha Zsófi tegnapi hurrikánjának nyoma sem lett volna.
A tündérek leültek a földre, Zsófi velük szemben helyet foglalt. A tündérek kedvesen mosolyogtak rá, Zsófi csodálkozva figyelt rájuk, úgy látta, mintha valamilyen különleges csillogás lett volna a szemükben, és mintha ezzel a különleges csillogással mondani szeretnének valamit. Egy szót sem szóltak, Zsófi szép fokozatosan mégis megértette őket, és megnyugodott és mosolygott. A tündérek jelezték Zsófinak, hogy bújjon vissza anya mellé, és Zsófi bemászott az ágyba, magára húzta a meleg takarót, és mosolyogva szenderedett el.
Reggel a napsugarak beszűrődő nyalábjaira, és a lelkesen csicsergő madarak hangjára keltek. Először Zsófi fordult egy nagyot, amire anya nyöszörögve ébredt fel. Megdörzsölte a szemeit, majd felült az ágyban, és anya nem akart hinni a szemeinek: a tegnapi romok eltűntek, a szobában a legnagyobb rend volt, és minden játék a helyén pihent. Anya kérdőn fordult Zsófi felé, aki álmosan, kedvesen mosolygott rá, és hozzábújt és csak annyit mondott: „Szeretlek, anya!”
Zsófi éjszakai kalandja
Comments
More posts