Különös nyár volt. Talán az utolsó olyan nyarak egyike, amikor igazán gondtalannak és szabadnak éreztem magam. A vibráló júliusi hőségben a puszta poritta világában a sátortábor szinte elevennek tűnt, mint megannyi kacér, hűvös titkaival csalogató erotikus álom. A fesztivál már harmadik napja tartott. Még 2-3 zenekar várt a fellépésre, hogy aztán átadja újra a kietlen mezőt a megszokott, csendes harmóniának. Volt, aki meg sem várta, az utolsókat, hanem már szedelődzködni kezdett, és voltak olyanok is, akik a végsőkig élvezni akarták ezt a ritkán tapasztalt szabadságot.
Elnyúlva a színpad előtt Mag barátommal épp a hazaútról filozofálgattunk, most induljunk-e el mielőtt besötétedik, vagy várjunk meg még egy zenekart, és csak aztán szedjük a sátorfánkat. Már csak néhány forint lapult a zsebünkben, így arra egyáltalán nem számíthattunk, hogy esetleg kényelmesen buszra szállunk. Maradt a stop, ahhoz viszont nem árt korán elindulni. Aztán meggyőztük magunkat, kicsit még maradunk, hiszen mindössze 30 kilométerről volt szó, tiszta napos időben. Sötétedés előtt még kényelmesen hazaérhetünk, belefér még egy kis szórakozás. Ki gondolta volna akkor, hogy ez az út kicsit más lesz, nem egy hagyományos kéjutazás.
Négy-öt óra felé járhatott már mikor végül is rászántuk magunkat az indulásra. Komótosan összetekertük hálózsákjainkat, begyűrtünk mindent a hátizsákokba, felkötöztük a hálózsákokat is, majd lassan elindultunk az országút irányában. A puszta már elvesztette békés nyugalmát, mint egy menekült tábor – mindenütt szemét és por, idegesen torlódó autók tömege, kapkodva pakoló emberek, és gyalogosok áradata. Mag a maga közel két méterével majd egy fejjel kimagaslott az emberáradatból, ruganyos léptekkel próbált minél előbb kikecmeregni a hazafelé vezető útra. Én alig értem a nyomába, a szerencsém csak az volt, hogy messziről láttam barátomat, így ha néha-néha le is maradtam, valahogy mindig sikerült megtalálnom.
Kitartóan araszoltam a nyomában, hiszen nemcsak erősebb volt, nagyobb, hanem saját bevallása szerint jól ismerte a hazafelé vezető utat is, míg én alig kapiskáltam, hogy merre is kellene menni. Szerettem vele túrázni, vagy kirándulni. Nyugodt és erős volt, tökéletesen ellensúlyozta a bennem lakozó állandó izgága nyugtalanságot, azt a különös feszültséget, amelyet bár titkolni igyekeztem – sokszor sikertelenül – mindig minden pillanatban éreztem. Ami valahogy állandóan ott feszült a tetteim és a gondolataim mögött, vibrálva, gyötörve, sajátos perpétum mobiléjeként életemnek.
Úgy éreztem, biztonságban vagyok, Mag tökéletesen tudja, merre kell mennünk, szeméből a bizonyosság, szavaiból a komótos nyugalom áradt: – Látod Bray – leginkább így szólított -, íme a terített asztal, csak hogy éhen ne maradjunk! – mutatott az út mentén roskadozó szilvafákra, és már tömte is magába az érett gyümölcsök tömkelegét. Igaz ez az estebéd nem igen volt ínyére a szilvafák tulajdonosainak, így hamarosan futva kellett megtennünk az előttünk álló út egy szakaszát. A rizikó mégis megérte, hiszen reggel óta alig ettünk valamit, azt a néhány falatot, ami a tarisznyánkban lapult, pedig későbbre tartogattuk, ha netalántán mégis hosszabb lenne néhány óránál az utazás. Így az éhség miatt sokszor elkalandoztak gondolataim. Furcsa látomások rohantak meg, különös történetek, melyben tökéletes testű nők hívogattak kéjesen egy homokbánya vezető kihalt ösvényen. Simogattak, izgattak, majd hirtelen betaszítottak egy sötét szakadékba, ahol rettenetesen hideg volt, minden üres, nyirkos és reménytelen. Már épp átadtam magam a megváltoztathatatlan semminek, egy különös lebegésnek, amikor Mag kiáltását hallottam: „-Hé Bray! Stoppolj, hátha megáll valaki! De ha nem jön össze, akkor sincs gáz, tudom a legrövidebb utat hazafelé, egy-két óra alatt hazaérünk.”
A stop nem volt igazán sikeres. Már több mint egy órája róttuk az utat, és a kutya sem törődött velünk. Lóbálhattuk a kezünk, mutogathattunk vagy kiabálhattunk, senki meg nem állt. Kezdett a dolog kilátástalanná válni. Lassan kiértünk a faluból. Hét, fél nyolc felé járhatott. Már több mint tíz kilométert gyalogoltunk. Döntenünk kellett, hogy merre tovább, a biztos, de jó nagy kerülőt jelentő autóúton próbálkozunk, vagy egyenesen toronyiránt folytatjuk utunkat.
– Kell itt lenni egy földútnak, amelyen nyíl egyenesen hazajuthatunk! – mutatott az előttünk felbukkanó ösvényre Mag. – Mindössze 10-15 kilométert kell gyalogolnunk, és máris otthon vagyunk.
Túl sok kedvem nem volt a dologhoz, de nem igazán volt más választásunk. Már szürkült. Arra, hogy bárki felvegyen, egyre kevesebb volt az esély, és a földúton józan számításokkal még sötétedés előtt át lehetett jutni a szomszédos faluba, ahonnan már ismerős út vezetett hazafelé.
– No ez az az út, erre kell mennünk! – mutatott Mag egy széles, hívogató ösvényre. A porral borított csapás nyugodt sétát ígért, és mégis valahogy baljós érzések rohantak meg, ahogy az előttünk kanyargó semmibe tekintettem. Valami azt súgta legbelül, nem igazán kellene nekivágni, furcsa és megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába. Látszólag minden nyugodt volt, túlságosan is nyugodt. Az égész napos hőségtől szikkadttá aszott mezőn fűszál sem rezzent. Cserepesre vénült föld, kiszáradt, megfakult fűtenger mindenütt.
Egyre nehezebben, egyre fáradtabban nyűttük az ösvényt. Szinte már monoton melankóliába süllyedve, gépiesen igyekeztünk előre. Fel sem tűnt, hogy a táj egyik pillanatról a másikra mennyire megváltozott. A nagy meleg és szárazság ellenére valahogy ingoványossá vált a talaj, a füves rétet nádas váltotta fel, és az egyre erősödő szürkületben a járható út is mindinkább összeszűkült, egészen addig, míg egy hármas elágazáshoz nem érkeztünk.
– Na most merre tovább? – tudakoltam Magtól. – Gőzöm sincs! – vágta rá a tőle megszokott magabiztossággal, majd egy kicsit elgondolkodva a középső útra mutatott. Kétségtelen, hogy a jobb és baloldali ösvényhez képes szinte sztrádának számított a középső út, ami nem elhanyagolható tényező abban az esetben mikor már lassan sötétedett, és valójában egyikünk sem tudta, hova vezet az előttünk kanyargó szűk folyosó. Csak reméltük, hogy oda, ahová mihamarább jutni szerettünk volna… ”A nyílegyenes ösvény, amely jelzi a járható utunk”…, visszhangzott benne egy gondolat. A járható és járhatatlan találkozása a dilemma, a kétkedés, amely előrevisz, és egyben a bukást is jelentheti. Ugyanúgy lehet méreg, mint a mondabeli élet vize, erőt adó és megnyugtató.
Így hát nekivágtunk. Egyre szaporább léptekkel, mégis valahogy egyre lassabban. Legalább is úgy tűnt. Úgy éreztük, hogy az idő függvényében valahogy egyre csökken a sebességünk, bár már szinte futva róttuk a mindinkább ismeretlen pusztát. A távolság viszonylagossá és egyben elérhetetlenné vált, míg az út szinte teljesen összeszűkült. Csak néhány méterrel távolabb tátongott valami elképesztő sötétség. Egy mély és mindent elnyelő katlan, amely szinte teljesen elzárta a hazavezető ösvényt. Közelebb érve kiderült, hogy egy feneketlennek tűnő szakadékba torkollott az utunk. Mag a nagy rohanásban majdnem belezuhant. Ha nem kiáltok rá, gépies lépteivel szinte észrevétlenül lépett volna át a biztos halálba. Csak ahogy a kiáltásra megtorpant, és letekintett az előtte tátongó mélységbe, akkor döbbent rá, hogy a mélybe lehulló törmelék, egy feneketlennek tűnő homokbányába hullik, mint a valóság jelképes és paralel tükörképe.
Különös és elgondolkoztató volt számomra a helyzet, hisz az egész történetet mintha már láttam volna, mintha egy figyelmeztető ómen már néhány órával ezelőtt megmutatta volna számomra a ránk váró valóságot, de eltakarta a benne rejlő alternatívákat, ezzel rám hárítva a megoldás felelősségét. Talán most először láttam a barátom arcán bizonytalanságot. Megtörölve homlokát az izzadságcseppektől, csak állt és mereven nézett lefelé. Később jó tíz évvel láttam csak ugyanilyennek. Akkor egy gyermek holteste felett állt kábán és bizonytalanul, azzal az elviselhetetlen tehetetlenségérzéssel, amelyet talán épp ott a szakadéknál osztott rá a sors legelőször, és kitörölhetetlenül.
A fekete lyuk, mely előttünk tátongott teljesen elvágta az általunk kiválasztott “sztrádát”, csak egy szűk csapás vezetett jobbra a szakadék szélén, az is egy erdő sötéten hívogató katlanához vezetett. Már erősen sötétedett. Vissza már nem fordulhattunk, menni kellett. Mivel a barátom még mindig mozdulatlanul állt, nekem kellett kezembe vennem az irányítást. Kotorászva a táskámban kihalásztam az egyetlen bátorságot adó szerszámot, a tőröm, amely zsírosan várakozott eddig egy darab szalonna, egy kenyércsücsök, egy doboz gyufa és néhány szál cigaretta társaságában a tarisznyám alján. – Gyere Mag! Ne ácsorogj ott, most már nincs visszaút! – mondtam megszorítva késemet, és határozott léptekkel elindultam az erdőbe vezető ösvényen.
Mag lassan indul utánam nem túl határozott léptekkel. Valahogy megváltozott, talán a fáradság, talán a nem rég átélt különös találkozás önmagával elcsendesítette. Ennek ellenére mégis erőt árasztott. Míg én egyre izgatottabban és egyre feszültebben kapkodtam a fejemet minden apró erdei zaj irányába, ő komor csendben rótta a métereket. Mintha kilépett volna önmagából, mintha elveszett volna valami benne. Lassan belé költözött a csend. És ebben a hihetetlen csendben mégis egyre zajosabbá és hangosabbá vált minden. A fák fenyegetve nyúltak felénk, a bokrok átkokat olvastak ránk: „Nem menekülsz, örökre az enyém, az enyém leszel…, Hiába futsz az ösvényen, csak a semmibe jutsz…!” Apró fények villantak a fák tövében, a cserjék alján, minden, ami élettelennek tűnő hallgatásba vonult eddig, most hirtelen életre kelt, és minden csápjával belénk kapaszkodott, egy sajátos köldökzsinórra kötve össze a köztük és köztünk feszülő valóságot.
Talán fel kellene adni, villant át az agyamon. Talán hagyni kellene, hogy elnyeljen az egyre sűrűbbé váló rengeteg. Hiszen az útról letérni úgy sem merünk. A menet közben néha feltűnő és reményt adó fények szinte mindig akkor fordultak más irányba és kerültek szinte elérhetetlen messzeségbe, amikor már-már reménykedni kezdtünk abban, hogy az út végre véget ér.
Ennek ellenére mégis folytattuk utunk, valamilyen megmagyarázhatatlan erő mégis előre vitt. Az agyamban egy különös és ismeretlen hang lüktetett, biztatott, szinte tolt az ösvényen előre, annak ellenére, hogy a tudatom nem látta semmi értelmét. A lassan rám törő kétségbeesés makacs ellenállásba fordult. Csak azért is végigjárom, csak azért is, ha kell akár Magot is végigvonszolom magammal, de nem állok meg és nem adom fel.
Hogy menekülhessek a gondolataim fogságából, énekelni kezdtem. Nem tudtam honnan törtek elő a szavak, látszólag még sohasem hallottam a dallamot, mintha egy másik dimenzióból bukkant volna fel ez a különös ének:
„Fekete éjben lüktet az éden,
az embertől futva, a halálba jutva,
édes táncba szenderülsz szépen,
az ernyedő fényben, az ernyedő fényben…”
Ahogy Mag minél inkább a csendbe burkolózott, én annál inkább kántáltam a lépteim ritmusára először eszembe jutó szavakat, mondatokat. Az erdő titkaival lassan ránk nehezült. Kinyúló láthatatlan gally-karok ragadtak meg, lágyan cirógatva, majd tépve, tüskés magány lopva az éjbe. Sikolyok és sóhajok visszhangoztak a fülünkben, meztelen, féktelen táncban vonagló lidércek csalogattak a fák közé, az őrület és a révület határán.
Lábaimat már nem is éreztem, mázsás súlyokként vonszoltam őket magam után, egyre gyorsabb és gyorsabban. Csak kijussak innét, csak eltűnjön végre ez az átkozott erdő.
Mag már alig vonszolta magát. A semmibe révedve egyre inkább lemaradt tőlem. – Gyere Mag, tarts ki! – üvöltöttem kétségbe esetten. Te nem adhatod fel! Gyere már, mindjárt vége az erdőnek és megérkezünk!
Húztam, vonszoltam magam után. Mintha valamilyen természetfeletti erő szállt volna meg, addig üvöltöttem a fülébe, addig rángattam, míg az erdő végére nem érkeztünk. A távolban házak fényei bontakoztak ki a sötétből, és kövesút bukkant fel a semmiből.
Kiértük Mag, megcsináltuk! – kiáltottam örömömben, a fáradságtól alig hallhatóan. – Nincs semmilyen út. – szólalt meg váratlanul Mag több órai hallgatás után. Szavai üresen, szinte hangtalanul szóltak. – Ennek az erdőnek sosem lesz vége. Kezdete a szakadék, és az út is a szakadékban vezet, csak csalóka fény, csikorgás, sikoly és zuhanás. Látod Bray?
Nem értettem semmit az egészből, csak aludni, pihenni szerettem volna. Megérkezni végre valahová. Csak később, húsz év múlva értettem meg a különös és kísérteties út lényegét, csak akkor fogtam fel szavainak az értelmét. Akkor és ott vesztettem el valahol az erdő mélyén örökre a legjobb gyerekkori barátomat.
Úton hazafelé
Úton hazafelé
Különös nyár volt. Talán az utolsó olyan nyarak egyike, amikor igazán gondtalannak és szabadnak éreztem magam. A vibráló júliusi hőségben a puszta poritta világában a sátortábor szinte elevennek tűnt, mint megannyi kacér, hűvös titkaival csalogató erotikus álom. A fesztivál már harmadik napja tartott. Még 2-3 zenekar várt a fellépésre, hogy aztán átadja újra a kietlen mezőt a megszokott, csendes harmóniának. Volt, aki meg sem várta, az utolsókat, hanem már szedelődzködni kezdett, és voltak olyanok is, akik a végsőkig élvezni akarták ezt a ritkán tapasztalt szabadságot.
Elnyúlva a színpad előtt Mag barátommal épp a hazaútról filozofálgattunk, most induljunk-e el mielőtt besötétedik, vagy várjunk meg még egy zenekart, és csak aztán szedjük a sátorfánkat. Már csak néhány forint lapult a zsebünkben, így arra egyáltalán nem számíthattunk, hogy esetleg kényelmesen buszra szállunk. Maradt a stop, ahhoz viszont nem árt korán elindulni. Aztán meggyőztük magunkat, kicsit még maradunk, hiszen mindössze 30 kilométerről volt szó, tiszta napos időben. Sötétedés előtt még kényelmesen hazaérhetünk, belefér még egy kis szórakozás. Ki gondolta volna akkor, hogy ez az út kicsit más lesz, nem egy hagyományos kéjutazás.
Négy-öt óra felé járhatott már mikor végül is rászántuk magunkat az indulásra. Komótosan összetekertük hálózsákjainkat, begyűrtünk mindent a hátizsákokba, felkötöztük a hálózsákokat is, majd lassan elindultunk az országút irányában. A puszta már elvesztette békés nyugalmát, mint egy menekült tábor – mindenütt szemét és por, idegesen torlódó autók tömege, kapkodva pakoló emberek, és gyalogosok áradata. Mag a maga közel két méterével majd egy fejjel kimagaslott az emberáradatból, ruganyos léptekkel próbált minél előbb kikecmeregni a hazafelé vezető útra. Én alig értem a nyomába, a szerencsém csak az volt, hogy messziről láttam barátomat, így ha néha-néha le is maradtam, valahogy mindig sikerült megtalálnom.
Kitartóan araszoltam a nyomában, hiszen nemcsak erősebb volt, nagyobb, hanem saját bevallása szerint jól ismerte a hazafelé vezető utat is, míg én alig kapiskáltam, hogy merre is kellene menni. Szerettem vele túrázni, vagy kirándulni. Nyugodt és erős volt, tökéletesen ellensúlyozta a bennem lakozó állandó izgága nyugtalanságot, azt a különös feszültséget, amelyet bár titkolni igyekeztem – sokszor sikertelenül – mindig minden pillanatban éreztem. Ami valahogy állandóan ott feszült a tetteim és a gondolataim mögött, vibrálva, gyötörve, sajátos perpétum mobiléjeként életemnek.
Úgy éreztem, biztonságban vagyok, Mag tökéletesen tudja, merre kell mennünk, szeméből a bizonyosság, szavaiból a komótos nyugalom áradt: – Látod Bray – leginkább így szólított -, íme a terített asztal, csak hogy éhen ne maradjunk! – mutatott az út mentén roskadozó szilvafákra, és már tömte is magába az érett gyümölcsök tömkelegét. Igaz ez az estebéd nem igen volt ínyére a szilvafák tulajdonosainak, így hamarosan futva kellett megtennünk az előttünk álló út egy szakaszát. A rizikó mégis megérte, hiszen reggel óta alig ettünk valamit, azt a néhány falatot, ami a tarisznyánkban lapult, pedig későbbre tartogattuk, ha netalántán mégis hosszabb lenne néhány óránál az utazás. Így az éhség miatt sokszor elkalandoztak gondolataim. Furcsa látomások rohantak meg, különös történetek, melyben tökéletes testű nők hívogattak kéjesen egy homokbánya vezető kihalt ösvényen. Simogattak, izgattak, majd hirtelen betaszítottak egy sötét szakadékba, ahol rettenetesen hideg volt, minden üres, nyirkos és reménytelen. Már épp átadtam magam a megváltoztathatatlan semminek, egy különös lebegésnek, amikor Mag kiáltását hallottam: „-Hé Bray! Stoppolj, hátha megáll valaki! De ha nem jön össze, akkor sincs gáz, tudom a legrövidebb utat hazafelé, egy-két óra alatt hazaérünk.”
A stop nem volt igazán sikeres. Már több mint egy órája róttuk az utat, és a kutya sem törődött velünk. Lóbálhattuk a kezünk, mutogathattunk vagy kiabálhattunk, senki meg nem állt. Kezdett a dolog kilátástalanná válni. Lassan kiértünk a faluból. Hét, fél nyolc felé járhatott. Már több mint tíz kilométert gyalogoltunk. Döntenünk kellett, hogy merre tovább, a biztos, de jó nagy kerülőt jelentő autóúton próbálkozunk, vagy egyenesen toronyiránt folytatjuk utunkat.
– Kell itt lenni egy földútnak, amelyen nyíl egyenesen hazajuthatunk! – mutatott az előttünk felbukkanó ösvényre Mag. – Mindössze 10-15 kilométert kell gyalogolnunk, és máris otthon vagyunk.
Túl sok kedvem nem volt a dologhoz, de nem igazán volt más választásunk. Már szürkült. Arra, hogy bárki felvegyen, egyre kevesebb volt az esély, és a földúton józan számításokkal még sötétedés előtt át lehetett jutni a szomszédos faluba, ahonnan már ismerős út vezetett hazafelé.
– No ez az az út, erre kell mennünk! – mutatott Mag egy széles, hívogató ösvényre. A porral borított csapás nyugodt sétát ígért, és mégis valahogy baljós érzések rohantak meg, ahogy az előttünk kanyargó semmibe tekintettem. Valami azt súgta legbelül, nem igazán kellene nekivágni, furcsa és megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába. Látszólag minden nyugodt volt, túlságosan is nyugodt. Az égész napos hőségtől szikkadttá aszott mezőn fűszál sem rezzent. Cserepesre vénült föld, kiszáradt, megfakult fűtenger mindenütt.
Egyre nehezebben, egyre fáradtabban nyűttük az ösvényt. Szinte már monoton melankóliába süllyedve, gépiesen igyekeztünk előre. Fel sem tűnt, hogy a táj egyik pillanatról a másikra mennyire megváltozott. A nagy meleg és szárazság ellenére valahogy ingoványossá vált a talaj, a füves rétet nádas váltotta fel, és az egyre erősödő szürkületben a járható út is mindinkább összeszűkült, egészen addig, míg egy hármas elágazáshoz nem érkeztünk.
– Na most merre tovább? – tudakoltam Magtól. – Gőzöm sincs! – vágta rá a tőle megszokott magabiztossággal, majd egy kicsit elgondolkodva a középső útra mutatott. Kétségtelen, hogy a jobb és baloldali ösvényhez képes szinte sztrádának számított a középső út, ami nem elhanyagolható tényező abban az esetben mikor már lassan sötétedett, és valójában egyikünk sem tudta, hova vezet az előttünk kanyargó szűk folyosó. Csak reméltük, hogy oda, ahová mihamarább jutni szerettünk volna… ”A nyílegyenes ösvény, amely jelzi a járható utunk”…, visszhangzott benne egy gondolat. A járható és járhatatlan találkozása a dilemma, a kétkedés, amely előrevisz, és egyben a bukást is jelentheti. Ugyanúgy lehet méreg, mint a mondabeli élet vize, erőt adó és megnyugtató.
Így hát nekivágtunk. Egyre szaporább léptekkel, mégis valahogy egyre lassabban. Legalább is úgy tűnt. Úgy éreztük, hogy az idő függvényében valahogy egyre csökken a sebességünk, bár már szinte futva róttuk a mindinkább ismeretlen pusztát. A távolság viszonylagossá és egyben elérhetetlenné vált, míg az út szinte teljesen összeszűkült. Csak néhány méterrel távolabb tátongott valami elképesztő sötétség. Egy mély és mindent elnyelő katlan, amely szinte teljesen elzárta a hazavezető ösvényt. Közelebb érve kiderült, hogy egy feneketlennek tűnő szakadékba torkollott az utunk. Mag a nagy rohanásban majdnem belezuhant. Ha nem kiáltok rá, gépies lépteivel szinte észrevétlenül lépett volna át a biztos halálba. Csak ahogy a kiáltásra megtorpant, és letekintett az előtte tátongó mélységbe, akkor döbbent rá, hogy a mélybe lehulló törmelék, egy feneketlennek tűnő homokbányába hullik, mint a valóság jelképes és paralel tükörképe.
Különös és elgondolkoztató volt számomra a helyzet, hisz az egész történetet mintha már láttam volna, mintha egy figyelmeztető ómen már néhány órával ezelőtt megmutatta volna számomra a ránk váró valóságot, de eltakarta a benne rejlő alternatívákat, ezzel rám hárítva a megoldás felelősségét. Talán most először láttam a barátom arcán bizonytalanságot. Megtörölve homlokát az izzadságcseppektől, csak állt és mereven nézett lefelé. Később jó tíz évvel láttam csak ugyanilyennek. Akkor egy gyermek holteste felett állt kábán és bizonytalanul, azzal az elviselhetetlen tehetetlenségérzéssel, amelyet talán épp ott a szakadéknál osztott rá a sors legelőször, és kitörölhetetlenül.
A fekete lyuk, mely előttünk tátongott teljesen elvágta az általunk kiválasztott “sztrádát”, csak egy szűk csapás vezetett jobbra a szakadék szélén, az is egy erdő sötéten hívogató katlanához vezetett. Már erősen sötétedett. Vissza már nem fordulhattunk, menni kellett. Mivel a barátom még mindig mozdulatlanul állt, nekem kellett kezembe vennem az irányítást. Kotorászva a táskámban kihalásztam az egyetlen bátorságot adó szerszámot, a tőröm, amely zsírosan várakozott eddig egy darab szalonna, egy kenyércsücsök, egy doboz gyufa és néhány szál cigaretta társaságában a tarisznyám alján. – Gyere Mag! Ne ácsorogj ott, most már nincs visszaút! – mondtam megszorítva késemet, és határozott léptekkel elindultam az erdőbe vezető ösvényen.
Mag lassan indul utánam nem túl határozott léptekkel. Valahogy megváltozott, talán a fáradság, talán a nem rég átélt különös találkozás önmagával elcsendesítette. Ennek ellenére mégis erőt árasztott. Míg én egyre izgatottabban és egyre feszültebben kapkodtam a fejemet minden apró erdei zaj irányába, ő komor csendben rótta a métereket. Mintha kilépett volna önmagából, mintha elveszett volna valami benne. Lassan belé költözött a csend. És ebben a hihetetlen csendben mégis egyre zajosabbá és hangosabbá vált minden. A fák fenyegetve nyúltak felénk, a bokrok átkokat olvastak ránk: „Nem menekülsz, örökre az enyém, az enyém leszel…, Hiába futsz az ösvényen, csak a semmibe jutsz…!” Apró fények villantak a fák tövében, a cserjék alján, minden, ami élettelennek tűnő hallgatásba vonult eddig, most hirtelen életre kelt, és minden csápjával belénk kapaszkodott, egy sajátos köldökzsinórra kötve össze a köztük és köztünk feszülő valóságot.
Talán fel kellene adni, villant át az agyamon. Talán hagyni kellene, hogy elnyeljen az egyre sűrűbbé váló rengeteg. Hiszen az útról letérni úgy sem merünk. A menet közben néha feltűnő és reményt adó fények szinte mindig akkor fordultak más irányba és kerültek szinte elérhetetlen messzeségbe, amikor már-már reménykedni kezdtünk abban, hogy az út végre véget ér.
Ennek ellenére mégis folytattuk utunk, valamilyen megmagyarázhatatlan erő mégis előre vitt. Az agyamban egy különös és ismeretlen hang lüktetett, biztatott, szinte tolt az ösvényen előre, annak ellenére, hogy a tudatom nem látta semmi értelmét. A lassan rám törő kétségbeesés makacs ellenállásba fordult. Csak azért is végigjárom, csak azért is, ha kell akár Magot is végigvonszolom magammal, de nem állok meg és nem adom fel.
Hogy menekülhessek a gondolataim fogságából, énekelni kezdtem. Nem tudtam honnan törtek elő a szavak, látszólag még sohasem hallottam a dallamot, mintha egy másik dimenzióból bukkant volna fel ez a különös ének:
„Fekete éjben lüktet az éden,
az embertől futva, a halálba jutva,
édes táncba szenderülsz szépen,
az ernyedő fényben, az ernyedő fényben…”
Ahogy Mag minél inkább a csendbe burkolózott, én annál inkább kántáltam a lépteim ritmusára először eszembe jutó szavakat, mondatokat. Az erdő titkaival lassan ránk nehezült. Kinyúló láthatatlan gally-karok ragadtak meg, lágyan cirógatva, majd tépve, tüskés magány lopva az éjbe. Sikolyok és sóhajok visszhangoztak a fülünkben, meztelen, féktelen táncban vonagló lidércek csalogattak a fák közé, az őrület és a révület határán.
Lábaimat már nem is éreztem, mázsás súlyokként vonszoltam őket magam után, egyre gyorsabb és gyorsabban. Csak kijussak innét, csak eltűnjön végre ez az átkozott erdő.
Mag már alig vonszolta magát. A semmibe révedve egyre inkább lemaradt tőlem. – Gyere Mag, tarts ki! – üvöltöttem kétségbe esetten. Te nem adhatod fel! Gyere már, mindjárt vége az erdőnek és megérkezünk!
Húztam, vonszoltam magam után. Mintha valamilyen természetfeletti erő szállt volna meg, addig üvöltöttem a fülébe, addig rángattam, míg az erdő végére nem érkeztünk. A távolban házak fényei bontakoztak ki a sötétből, és kövesút bukkant fel a semmiből.
Kiértük Mag, megcsináltuk! – kiáltottam örömömben, a fáradságtól alig hallhatóan. – Nincs semmilyen út. – szólalt meg váratlanul Mag több órai hallgatás után. Szavai üresen, szinte hangtalanul szóltak. – Ennek az erdőnek sosem lesz vége. Kezdete a szakadék, és az út is a szakadékban vezet, csak csalóka fény, csikorgás, sikoly és zuhanás. Látod Bray?
Nem értettem semmit az egészből, csak aludni, pihenni szerettem volna. Megérkezni végre valahová. Csak később, húsz év múlva értettem meg a különös és kísérteties út lényegét, csak akkor fogtam fel szavainak az értelmét. Akkor és ott vesztettem el valahol az erdő mélyén örökre a legjobb gyerekkori barátomat.
Comments
More posts