A hajnali szélben már másodszor rezzent össze. A testét borító ritkás szőrzet reagált a hűvös légáramlatra. Mind a nyolc lábát közelebb húzta a testéhez. Reflexei azt remélték, így melegebben tudják tartani a fejtorát és a potrohát. A mozdulat ahhoz hasonlított, mint amit akkor tett, amikor a nyaraló egy kölyök korú vendége azzal szórakozott, hogy csücsöri szájából jól irányzott fuvallatokat küldött rá. Most taktikát változtatott, és két mellső lábát ijesztően felemelte. Ez a módszer azonban a fel-feltámadó és fenyegetően hideg szél ellen már nem segített.
A szél a változást hozta. Az október végi szélnek mintha ujjai lennének, és azokkal intene figyelmeztetően, hogy vége a bőségnek. Nincs több légy, se szúnyog, se fátyolka. Nem lesz mit ennie, és hiábavaló lesz a hálóba kapaszkodva várni, hátha jól lakik majd valami kóbor hártyásszárnyúval, akit rossz sorsa pont a hálójába sodor.
Eljött a nélkülözés ideje. Elhatározta, hogy mától már nem sző újabb hálót. Fajtársai közül így is ő az utolsó, aki hálót szőtt a nyaraló korlátjai közé. Mitvirt, a túlmozgásos kis vörös nőstényt még augusztus elején elragadta egy éhes fecske. Talán az utolsó falat volt a madár számára mielőtt útra kelt volna délre. Rezirn pedig köszönés nélkül tűnt el. Talán belement valami végzetes kapcsolatba. Bár sosem volt az a társaságkedvelő figura. Amolyan magának való alak volt.
Egyetlen csomózási trükkjét sem árulta el soha, a lelketlen. Pedig a hálószövés igazi virtuóza volt. Néha teljesen öncélú megoldásokat választott. Valószerűtlenül nagy tereket hidalt át egyetlen fonállal, vagy hálója húrjait kegyetlen sűrűségűre szabta. De már róla se tudott semmit.
Delám végleg egyedül maradt. Hálója szálaira súlyos páracseppeket ragasztott az őszi hajnal. Az egyikben meglátta magát, megtörtnek tűnt. Lábai nehezen mozogtak a hidegben. Elhatározta, hogy ezt a napot még a régi, szakadt hálójában tölti. Végignézi, amint összezsugorodnak a nap sugaraitól most még oly kövér páracseppek.
A háló küllőin keresztül még megcsodálja a távoli tó tükrének kusza csillogását, aztán öngyilkos lesz. De hát az állatok nem ismerik az önpusztítást. Ő is csak onnan, hogy egyszer, amikor Új helyet keresett hálójának még a nyár elején, átszaladt egy, a teraszon felejtett bulvárlap címlapján. Abban állt, hogy öngyilkos lett egy híres terrorszervezet vezetője. Meg hogy finn tudósok összefüggést fedeztek fel a nagyothallás és a lúdtalp kialakulása között.
Akkor nem volt ideje nézelődni és olvasgatni. Sietett, mert az ember olyan állat, akinek mindig a keze ügyében van egy strandpapucs, meg az a borzalmas palack, amelyből az a halálos eső permetez. Pedig ő csak azért is szerette az embereket.
Á LA CARTE
A szúnyogokat például nem azért fogta, mert szerette az ízüket, hanem mert hallatta, hogy mennyi kellemetlenséget okoznak az embereknek, ezért segíteni akart nekik. Legyűrt néhányat, próbálkozott a megkedvelésükkel, de valahogy az a pocsolyaíz, ami lárva koruk óta sosem tudott távozni a testükből, az mindig elvette a kedvét. Ugyan ez volt a helyzet a legyekkel is. Ezeknek a dögöknek a szó legszorosabb értelmében szar ízük volt.
A Tevenyakú fátyolka zamatanyagai már elfogadhatóbbak voltak, ráadásul elfogyasztásuk miatt csak mérsékelt lelkiismeret furdalást érzett. Ugyanis ragadozók voltak ők is. Foglakozásukból adódóan azonban a méhek élvezeti értéke volt a legtökéletesebb. Egész nap szirmok, bibék és porzók között hemperegtek. Lábukon a két porzókosárban nap sárga virágporgolyócskával repültek a hálójába. Mézgyomruk meg tele volt nektárral. Úgy jöttek a gyűjtögetés lázától bódultan, mint megannyi repülő cukorfalat!
Aztán az étlapra került néha egy-egy darázs is, de ezek külön fejezetet érdemelnének. Egészen másként küzdöttek, mint a házi méhek. Ők önfeláldozóak voltak, és kötelességteljesítés közben váltak a táplálékává. Ezért mártírként tisztelte őket. Ha egyszer felé döftek és elhibázták – márpedig mindig elhibázták -, akkor már neki könnyű dolga volt. A darázs ádázabb és veszélyesebb ellenfél volt A csípésük fájdalmassága is előkelő helyen állt a Schmidt féle skálán. De ez még csak hagyján azokhoz a rémtörténetekhez képest, amelyeket egy messziről jött keresztespók mesélt arról, hogy mit tehet egy fürkészdarázs a pókkal, ha szaporodni támad kedve.
Ehhez képest egy Déli papírdarázzsal folytatott küzdelem sokkal inkább tűnt kétesélyes lovagi tornának. Zümmögött, verdesett, döfött, mint egy bika. A pók nem győzött elhajolni. Fekete-sárga potroha olyan kiszámíthatatlanul mozgott, mint az ő elpusztítására rendeltetett ellenség irritáló zászlaja a viharban. Áradt belőle, hogy mérges és gyilkos. Aztán persze vesztett. Az íze enyhén fás volt.
Az vagy, amit megeszel – tartja a mondás, és ez igaz az ízeltlábúakra is. A menüsor végén álltak a muslicák. Sokan tévedtek a hálójába a környékbeli hegyek borpincéiből. Ezek a Cabernet Sauvignon szőlő erjedő gőzében pácolódott apró hártyásszárnyúak a pók életének kábítószerei voltak. Ha tízből, húszból kiszívta a testnedveiket, nyolc szemével kettőt látott. Alig várta, hogy belenyaljon egybe, és hogy eljöjjön az ellazító kábulat.
VÁRATLAN LÁTOGATÁS
Egészen elragadta a képzelete, és megfeledkezett a holnapról. Délután fél egy tájban aztán elszánta magát, és elhagyta hűségesen őrzött hálóját. Lemászott egy vezérfonalon a terasz padlójára, majd útnak indult valahová, ahol meghúzhatná magát, hogy ne legyen szem előtt. Időtlennek tűnő bolyongás után egy falhoz támasztott kerékpár gumiján indult el megint felfelé. A gumi langyos volt és rossz szagú, de amint átlépett az ellenségesen hideg vázra, megszorította annak a tudata, hogy sokkal rosszabb dologtól menekül, mint egy alacsony hőmérsékletű tárgy érintése, és ilyen apróságot tűrnie kell.
A nyeregcsövön felkapaszkodva a nyereg spirálrugói között bújt meg. Szélvédett volt a hely, és átmeneti megoldásnak megfelelt. A most következő éjszaka eltöltésére alkalmasnak látszott, aztán majd csak lesz valami. Evett egy kicsit saját, proteinben gazdag fonalából, majd elaludt.
Reggel nyolc felé aztán emberek által keltett zajokra ébredt. Riadtan figyelt, és próbált információhoz jutni a hangok között. Szokatlan volt ez ilyenkor. Vége volt már a turista szezonnak. Az a félelme támadt, hogy hátha valakinek még kerékpározni támad kedve. Ha megfogják a nyerget, akkor hozzá is érhetnek. Tudta, hogy undorukban és ijedtükben végezhetnek is vele. Pedig ha tudnák, hogy ő mennyire szerette az emberek melegét? Sokszor lapult hozzájuk, vagy ágyneműjükhöz éjszakai kóborlásai alkalmával. Az emberek ilyenkor ájultak voltak, és nem bántották. Ilyen öncélú kalandokra azonban csak nagy néha ragadtatta magát. Éjszakáit inkább hálója újraszövésével töltötte. Az emberek iránti vonzódását pedig titkolni szerette volna.
A többiek meg se értették volna azt a vágyát, hogy az ember elfogadja, és ne ébresszen bennük félelmet.
ÜLDÖZÉS ÉS MEDITÁCIÓ
A látogatók nem szállóvendégek voltak, hanem a Fővárosi Általános Gépgyár szakszervezeti üdülőjének két gondnoka, akik azért jöttek, hogy télire lezárják a házat. Nagyon aktívnak tűntek.
Mindennek megváltoztatták a helyét, amit ő a nyár folyamán megszokott. Az idősebbik aztán a kerékpárokhoz lépett. A kerék megmozdult, és Delám gyors ereszkedésbe kezdett. Azt remélte, hogy nem veszik észre, de elszámolta magát. A legszélső fogaskerékre érkezett, ami ragacsos volt az olajos kosztól.
Most a láncon próbált egérutat nyerni. Már a pedálon szedte a lábát, amikor hirtelen erőteljes lökést kapott hátulról, és fejtorral előre zuhanva egy gyufás dobozban találta magát. Teljes sötétség borult rá. A levegő percek alatt elfogyott. Csak csúszkált tehetetlenül a doboz alján.
Hónapokon át ő állított csapdát másoknak. Megúszta azoknak az állatoknak a támadását is, amelyeknek ő jelentett táplálékot. Nem mosta el egyetlen felhőszakadás sem, nem fulladt vízbe, és elkerülte a gyilkos permet, meg a méhek és a darazsak fullánkja is. Párt sem választott magának, utódokról sem gondoskodott, így elkerülte a Koronás keresztespókok természetes sorsa, nem pusztult el hímjével a nász után. Minden esélye megvolt, hogy viszontagságos, de hosszú életet éljen. És most belekerült egy ismeretlen kimenetelű, extrém helyzetbe.
Amikor a doboz mozgása stabilizálódott, egy kicsi rés nyílt a rövidebbik oldalán. Végre fényhez, de főleg levegőhöz jutott. Lassan elmúlt a zaklatottsága. Talán azért, mert hosszú várakozásra készült. A várakozás pedig olyan a pókok életében, mint egy tibeti szerzetes számára a napi meditáció. Életmódjuk sine qua non-ja. Egyszerre fegyver és védelem. A létfenntartás eszköze a pókok hétköznapjaiban. Így hát, hozzálátott várakozni. Átfutott gondolatai között eddigi életének egyetlen komoly ajánlata, amit Pever, a német keresztes pók tett neki.
Ha magához engedi, akkor ma egy konszolidált pókhulla lehetne Ő is, és nem egy ilyen renitens öreg nőstény.
Pever egy Regensburgból érkezett régi Chevrolet lakóbusz hátsó létráján utazott idáig. Minden nap tönkretette a menetszél a hálóját. Kedves volt, ahogy szemtől-szembe közeledett és gesztikulált. Egy pókhálóba csavart Lombszöcske letört lábát mutogatta eljegyzési ajándékképpen. De ennyi volt, és semmi több. Egy szerelmes és nagylelkű hím, kopott potrohhal és aránytalanul hosszú lábakkal. Kis rosszindulattal ál-kaszáspóknak is nézhette volna.
Pever összekeverte a fajfenntartást az érzelmekkel. Ez nem megengedhető, különösen akkor, amikor a faj genetikailag tökéletes egyedeinek létrehozása volt a tét. Szomorúan arra a következtetésre jutott, hogy Pever alkalmatlan erre. Pedig micsoda történetei voltak. Szamuráj pókokról, akik közönség előtt párviadalokat vívnak egy rúdon valamelyik japán szigeten, és ezek a rovarok akár fél méteresre is megnőhettek. Meg őserdei fajtársaikról, akik olyan erős hálókat tudtak szőni, hogy még kisebb madarakat is meg tudtak fogni vele!
Volt ideje a múlton merengeni ebben a magánzárkában. Eseménytelen órák következtek. Egy idő múltán azonban a doboz megmozdult. Bizonytalanul billegett benne, akár egy lanovka utasai a tehetetlenségtől a nyílt kötélpályán. Aztán meg zuhanás és csend. Érezte, hogy a padlóhoz verődik. A gyufás-skatulya belseje kicsúszik, pont akkora nyílást hagyva, amelyen kifért.
Szabad volt megint. ösztönszerűen nekilódult. Porcicákon, rémisztően mély parkettahézagokon és kusza szőnyegrojtokon vágott keresztül. A színes szőnyeg mintái vibrálva rohantak el a potroha alatt. Egy másikra érve magasra kellett emelnie a lábait ahhoz, hogy át tudjon kelni hosszú szálainak erdején.
Aztán egy küszöb állta az útját. Minduntalan visszazuhant róla. – Végül aztán elérte a réz küszöbsín élét, és az egyik lábával aztán valahogy feltornázta magát. Hideg kőpadlóra pottyant. De legalább itt jó tempót lehetett futni a kamraajtó aljának sötét csíkjáig. Az ajtó alatt aztán becsusszant.
Az ajtófélfa egy kiszögelésébe megpihent. A makró és mikró világ határán nagyon nehéz a közlekedés. Ezt senki meg nem értheti, aki például százhatvan centiméteres átlag magasságú közép-európai nőnek született. Egy lecseppent forró zsír ujjnyi maradékában megéghet, ha arra téved, vagy felmarhatja a konyhakőre felvitt nátrium hipokloritos felmosóvíz, belegabalyodhat hatalmas porcicákba, sőt más pókok elhagyott hálójába, vagy szennyes ruha közé keveredhet, és végül rútul kimossák.
De a Légyölő pókszázlábúval való találkozás sem csak egy légy számára lehet végzetes. Ezek a villámgyors mészárosok a padlókon garázdálkodtak. Delám tőlük se lehetett biztonságban. Úgy lopakodtak a sötétben, mint néma kísértetek.
Aztán meg a pajkos házi kedvencek legkíméletlenebbje a Felis Silvestris Catus, azaz a Házi macska. Ő a megtestesült öncélú kegyetlenség. Puszta szórakozásból pofoztak halálra pókokat és lepkéket. Ezeket a hűtlen párákat mégis sokkal nagyobb megbecsülés övezte az ember körében, mint a pókokat.
Delámot bosszantotta, hogy az ő hűsége inkább ellenére van az embereknek. A macskának, ha nem adtak enni három napig, már bottal üthették a nyomát. Ő egy életen át hűséges volt ahhoz a házhoz, ahol a hálóját egyszer megszőtte, noha egy falatot se kapott senkitől. Abban a kérdésben meg, hogy melyikük hajt nagyobb hasznot, nyilván vitát sem érdemes nyitni.
Az állatvilág esztétikailag hátrányos helyzetű száműzöttje volt.
VÉGZETES FALATOK
A csend állandósult. A nyaralót minden bizonnyal elhagyták. A kamrának és a hangulatának a sötétjében hetek múltak el. Odakinn, az egyre hulló eső megváltoztatta az alakját. Cseppjei elnémultak, puha hópelyhekké alakultak át. A víz megkeményedett a tó felszínén. A levegő pedig egy rovar számára elviselhetetlenül lehűlt. Sem fogságba esésére, sem kiszabadulására nem tudott magyarázatot találni. Arra viszont rádöbbent, hogy az, aki oly ijesztő módon egy foszforszagú gyufás-skatulyába taszította és a lakásba hozta, az megmentette az életét.
Magányos sértettségéről valami nagyon fontos és rövidesen bekövetkező esemény felé kellett terelnie a gondolatait. Valami olyan várt rá, amit utoljára akkor tett, amikor még egy petecsomagban szorongott sokadmagával: át kell telelnie. Feltéve, ha talál ennivalót magának. Saját erőforrásaira sokáig nem támaszkodhat, így táplálék után kell néznie. Végigjárta hát a kamra polcait, és a legalsón, egészen hátul öt tégla alakú papírzacskóra lett figyelmes.
Csomagolásuk meggyengült és sok helyen kiszakadt. Tartalmuk hófehér gleccserként terült szét a polc alján. Kabai kristálycukor volt. Édes és romlatlan. Három évvel ezelőtt felejtette itt Telegdiné, a könyvelésről. Két unokájával nyaralt itt. Szabadsága utolsó napján, a település piacán jelentős mennyiségű sárgabarackot és cukrot vásárolt, amiből lekvárt kívánt főzni. A gyümölcsöt vitte, a cukor maradt.
Ez lett Delám tápláléka a télen. Több mint egy hétig szinte mozdulatlan testtel és mohón evett. Intenzív emésztőnedveivel feloldotta, és úgy fogyasztotta el. A megszállott cukorszirup szívogatást követően, amikor először akart egy félfordulatot tenni, meglepően azt kellett éreznie, hogy moccanni sem bír. Beszorult a polcba. Micsoda iszonyat!
A két polc között ugyanis legalább harminc centi volt a távolság, így testének még ennél is nagyobbnak kellett lennie ahhoz, hogy ez megtörténjen. A mozdulattól a deszka roppant egyet, keresztbe eltört, és ő ismét szabadon lélegezhetett. De mi történt vele?
Ha lett volna fogalma arról, hogy egy kilogramm cukor elégetéséhez még egy hetven kilós póknak is hat órát kellett volna úsznia, vagy legalábbis öt órát kocognia, akkor talán elkerüli test-tömegének megnövekedését. De sajnos a cukornak csak az élvezeti értékét ismerte, és nem is gondolt arra, hogy ez – kezdetben még parányi testére – milyen drámai hatással lesz. Következésképpen egyetlen szem kristályt sem hagyott. Rövidesen a kamra is kicsi lett számára. Szinte belenőtt az előszobába. Nyomták a fogasok, a kilincsek és a mennyezet lámpái. Az édességtől ugyanakkor boldogság simogatta belülről. Ebben a kettősségben jött el a tavasz.
KIŰZETÉS
Az idő múlásának érzékelésében erősen az időjáráshoz és a Nap látszólagos mozgásához kötődött. Ebből pedig a nyaralóban szinte semmit sem érzékelt, így arról sem volt fogalma, hogy a tél elmúlt, és a nyaraló gondnokai éppen a bejárati ajtóba illesztik a kulcsot. Amint az ajtó kinyílt, kitüremkedett potrohának iszonyatos részlete a külvilágba.
Delámnak megint menekülnie kellett. A lábaival való kalimpálás segítette a terasz felé jutást, amelynek ajtaját addigra már kinyitották és szélesre tárták. Fájdalmasan hosszú percek alatt átjutott a nappalin, és végre kicsúszott a teraszra. A korlátokon átbukva pedig a kert gyepére.
Zsibbadtak a lábai. Az ízületei is be voltak rozsdásodva. Egyetlen lehetősége már megint a futás volt. Átlépte a kerítést, az utcán parkoló autókon taposott át, és felborított egy közlekedési jelző táblát, míg végre a partra ért. Egy víziló méretű póknak, aki szárító kötél vastagságú pókfonalat hagy maga után mindenütt, ahol elhalad, aki képes felborítani egy teherautót, sofőrrel és kocsikísérővel együtt, a mozgása pedig tejesen koordinálatlan, annak nincs maradása a világon.
Végeznek vele a tűzoltók, és kitömve a Természettudományi Múzeumban fogják mutogatni. Azonnal ki kellett jutnia a lakott területen kívülre. Még korán sötétedett, és a fokozatosan szürkülő késő délutánban a nádas mellett haladva hamar elért a falu határába. Emberrel nem találkozott. Most a távolban, a vonzóan sötétlő dombok felé vette az útját. Ott remélt menedéket.
A fejtorában zakatoló hang egyre erősebben zúgta, hogy hálót kell szőnie a lehető leghamarabb. Ott lesz őneki a menedéke, ahol gondolkodni és cselekedni tud. Sem ember, sem állat a hálójában nem vonhatja kétségbe a létezését, még ebben a törvénytelen méretében sem. Reménytől zaklatottan hagyta el a település utolsó házsorát, és egy kerítésen átmászva egy széles mezőre érkezett. A rét túlsó végén pedig három, egymásra rakott gerendát látott, Hófehér színük szinte világított a leszálló sötétben, Delárnnak a terasz korlátját juttatta az eszébe róla, Ez az emlékkép és ez a tapasztalat arra a felismerésre vezette, hogy nincs is ennél alkalmasabb hely új élete első hálójának megszövésére. Másfél óra alatt végzett is a munkával, pedig már hónapok óta nem szőtt hálót. Ellenőrizte a szálak feszességét, és elégedett volt velük, majd megpihent a háló közepén.
Innen nézve láthatta, hogy vele szemben, úgy száz méterre, egy másik hasonló elrendezésű hálószövő hely áll. Ettől kezdve végleg nyugalom szállta meg a lelkét. Meg kellett öregednie és hatalmasra nőnie ahhoz, hogy eljusson ide. Semmi kétség: megérkezett a pókok paradicsomába. Eljött a bőség ideje.
Új SZEZON
A Megyei Labdarúgó Bajnokság másodosztályában szereplő Tómelléki Egyetértés SE az elmúlt szezont nem túl előkelően zárta. Két vezetője, Dolezsál Imre, a sportkör elnöke és Betyár István pályaedző, a radiátorokat állítgatta a hazai csapat öltözőjében. Vége volt az alapozásnak, és ma délután már edzőmeccset játszanak a Kótai Aranyponty Halászati Szövetkezettel, a tómellékiek ősi ellenfelével. Aztán együtt léptek ki az egyesület épületéből a futópálya vörös salakjára.
A reggel fényében még néhány pocsolya csillogott elhagyottan. Ellenőrizni jöttek, hogy Felkai bácsi, a pályagondnok szép rendesen megcsinálta-e a vonalazást és kihelyezte-e még tegnap a szögletzászlókat. De még alig tették a lábukat a fűre, már meg is kellett ‘állniuk. Betyár megfogta Dolezsál bal karját, és ezzel a mozdulattal meg is állította. Fejének felfelé biccentő mozdulatával Dolezsál figyelmét a szemben lévő kapu felé irányította. A sportköri elnök a „Hát az meg ott mi a lófasz?” szóösszetételű mondattal fejezte ki megdöbbenését, A mondatban szereplő erőteljes kifejezés alkalmazását a lelkiállapot és a felfoghatatlan látvány feltétlenül indokolttá tette: egy iszonyatos méretű pók szőtt hálót a szemközti kapuban. A felső léc és a gólvonal között lebegni látszott abból a távolságból, amelyből a szakvezetők látták.
Aztán majd később, közelebb érve fogják észrevenni, hogy legalább olyan vastag a pókfonál, mint a kapu hálója. Csak éppen átlátszó. Nyilván műanyagból van, gondolták. Láttak már ehhez hasonlót egyszer, egy bécsi kirándulásuk alkalmával, egy vicces tárgyakat árusító boltban. Olyasvalamivel azonosították, mint a műhányás, vagy a fingópárna, és valahol elbújva most fuldokolva röhögnek rajtuk. Aztán ahogy meg-megtorpanva haladtak a pályán, Betyár, aki egyébként tagja volt a Maxim Gorkij megyei Könyvtárnak, felvetette, hogy talán Az Istenek eledeléből forgatnak fantasztikus filmet, és annak egy díszletét vagy szereplőjét látják. Filmesnek azonban nyoma sem volt, és ilyen eseményről nyilván tudtak volna.
Az, hogy amit látnak, az egy eleven élőlény, magától értetődően meg se fordult a fejükben. Mindketten műszaki emberek voltak, energetikával foglalkoztak civilben. Betyár villanyóra-leolvasó volt, Dolezsál pedig az ő csoportvezetője. Amint azonban a tizenhatoshoz értek, realitás érzékükkel le kellett számolniuk.
A kaput hálójával elfoglaló óriás a csáprágójával úgy tett, mintha őrölt volna valamit, és egy-egy lábát fontoskodva egyik szálról a másikra helyezte, mintha ennek bármi jelentősége volna. Úgy beszélt egymáshoz a két futballszakember, hogy le sem vették a szemüket pókról.
– Te, Pista! Szaladjál már be a Piroskához, a gondnokiba, hogy hozza ide a lehető legnagyobb partvist és lapátot, és söpörje le ezt onnan! Meg hozzon egy flakon Chemotoxot, hátha nem bírunk vele mechanikusan, én meg addig itt maradok és szemmel tartom.
– Nem gondolod, hogy az ebbe a mérettartományba eső pókok eltávolítása már meghaladják egy takarítónő hatáskörét?! Tudod úgyis, milyen kevés pénzért van itt. Nem lehet ezt már rábízni. Hidd el, tűzoltó kell ide! – ellenkezett Betyár.
– Na még mit nem! Nem kell ide se tűzoltó, se a Homoki Nagy István, se a Fővárosi Állatkert! Aztán meg utána a felhajtás, meg a pártbizottság? Saját hatáskörben intézzük el. Végső esetben felhívjuk a Nágel Jóskát, a fővadászt. Pókot még úgyse lőtt! – Betyár még mindig nem indult el, és zavarában kedélyeskedni kezdett.
– Aztán csak vigyázz, ne menj túl közel, mert még meg talál marni! Olvastam valahol, hogy néhány pók mérgétől indokolatlan merevedése lesz az embernek. Aztán hogy magyarázod meg otthon, mitől van ilyen jó kedved? Persze csak, ha egy kicsit harapnak beléd, akkor van ez, de ha nagyon, akkor….akkor én leszek a sportköri elnök! – De ezen csak ő nevetett, azt is magában.
Vagy negyed óra múlva tért vissza, de egyedül, és kissé zihálva.
– Piroska nem vállalja. Amikor elmeséltem neki, miről is van szó, azzal utasított el, hogy még nagyon elevenek benne a januári disznóölés emlékei. Viszont mondott még valamit. Tudod, a Piroska férje, ez a Fenákel gyerek, aki most nálunk az első csapatban véd, azt emlegeti állandóan a feleségének, hogy annyira utál már a kapuban állni, ő inkább a mezőnybe szeretne játszani. Meg te is láttad, hogy volt néhány potyája az utolsó három meccsen, majdnem kiestünk miatta. Azt hiszem sürgősen kell már a helyére valaki, és szerintem ez itt…
Dolezsál nem várta végig Betyár szavait. Félbe szakitotta. Így akarta éreztetni,hogy sikerült kitalálnia edzője zseniális ötletét, és esetleg neki is jut valami a dicsőségből. Elvégre ő foglalkozott az új igazolásokkal. Azzal sokatmondóan Betyár István vállára tette a kezét, és elismerően rámosolygott, majd mindketten Delám felé indultak megbeszélni a részleteket.
A háló őre
A háló őre
DELÁM
A hajnali szélben már másodszor rezzent össze. A testét borító ritkás szőrzet reagált a hűvös légáramlatra. Mind a nyolc lábát közelebb húzta a testéhez. Reflexei azt remélték, így melegebben tudják tartani a fejtorát és a potrohát. A mozdulat ahhoz hasonlított, mint amit akkor tett, amikor a nyaraló egy kölyök korú vendége azzal szórakozott, hogy csücsöri szájából jól irányzott fuvallatokat küldött rá. Most taktikát változtatott, és két mellső lábát ijesztően felemelte. Ez a módszer azonban a fel-feltámadó és fenyegetően hideg szél ellen már nem segített.
A szél a változást hozta. Az október végi szélnek mintha ujjai lennének, és azokkal intene figyelmeztetően, hogy vége a bőségnek. Nincs több légy, se szúnyog, se fátyolka. Nem lesz mit ennie, és hiábavaló lesz a hálóba kapaszkodva várni, hátha jól lakik majd valami kóbor hártyásszárnyúval, akit rossz sorsa pont a hálójába sodor.
Eljött a nélkülözés ideje. Elhatározta, hogy mától már nem sző újabb hálót. Fajtársai közül így is ő az utolsó, aki hálót szőtt a nyaraló korlátjai közé. Mitvirt, a túlmozgásos kis vörös nőstényt még augusztus elején elragadta egy éhes fecske. Talán az utolsó falat volt a madár számára mielőtt útra kelt volna délre. Rezirn pedig köszönés nélkül tűnt el. Talán belement valami végzetes kapcsolatba. Bár sosem volt az a társaságkedvelő figura. Amolyan magának való alak volt.
Egyetlen csomózási trükkjét sem árulta el soha, a lelketlen. Pedig a hálószövés igazi virtuóza volt. Néha teljesen öncélú megoldásokat választott. Valószerűtlenül nagy tereket hidalt át egyetlen fonállal, vagy hálója húrjait kegyetlen sűrűségűre szabta. De már róla se tudott semmit.
Delám végleg egyedül maradt. Hálója szálaira súlyos páracseppeket ragasztott az őszi hajnal. Az egyikben meglátta magát, megtörtnek tűnt. Lábai nehezen mozogtak a hidegben. Elhatározta, hogy ezt a napot még a régi, szakadt hálójában tölti. Végignézi, amint összezsugorodnak a nap sugaraitól most még oly kövér páracseppek.
A háló küllőin keresztül még megcsodálja a távoli tó tükrének kusza csillogását, aztán öngyilkos lesz. De hát az állatok nem ismerik az önpusztítást. Ő is csak onnan, hogy egyszer, amikor Új helyet keresett hálójának még a nyár elején, átszaladt egy, a teraszon felejtett bulvárlap címlapján. Abban állt, hogy öngyilkos lett egy híres terrorszervezet vezetője. Meg hogy finn tudósok összefüggést fedeztek fel a nagyothallás és a lúdtalp kialakulása között.
Akkor nem volt ideje nézelődni és olvasgatni. Sietett, mert az ember olyan állat, akinek mindig a keze ügyében van egy strandpapucs, meg az a borzalmas palack, amelyből az a halálos eső permetez. Pedig ő csak azért is szerette az embereket.
Á LA CARTE
A szúnyogokat például nem azért fogta, mert szerette az ízüket, hanem mert hallatta, hogy mennyi kellemetlenséget okoznak az embereknek, ezért segíteni akart nekik. Legyűrt néhányat, próbálkozott a megkedvelésükkel, de valahogy az a pocsolyaíz, ami lárva koruk óta sosem tudott távozni a testükből, az mindig elvette a kedvét. Ugyan ez volt a helyzet a legyekkel is. Ezeknek a dögöknek a szó legszorosabb értelmében szar ízük volt.
A Tevenyakú fátyolka zamatanyagai már elfogadhatóbbak voltak, ráadásul elfogyasztásuk miatt csak mérsékelt lelkiismeret furdalást érzett. Ugyanis ragadozók voltak ők is. Foglakozásukból adódóan azonban a méhek élvezeti értéke volt a legtökéletesebb. Egész nap szirmok, bibék és porzók között hemperegtek. Lábukon a két porzókosárban nap sárga virágporgolyócskával repültek a hálójába. Mézgyomruk meg tele volt nektárral. Úgy jöttek a gyűjtögetés lázától bódultan, mint megannyi repülő cukorfalat!
Aztán az étlapra került néha egy-egy darázs is, de ezek külön fejezetet érdemelnének. Egészen másként küzdöttek, mint a házi méhek. Ők önfeláldozóak voltak, és kötelességteljesítés közben váltak a táplálékává. Ezért mártírként tisztelte őket. Ha egyszer felé döftek és elhibázták – márpedig mindig elhibázták -, akkor már neki könnyű dolga volt. A darázs ádázabb és veszélyesebb ellenfél volt A csípésük fájdalmassága is előkelő helyen állt a Schmidt féle skálán. De ez még csak hagyján azokhoz a rémtörténetekhez képest, amelyeket egy messziről jött keresztespók mesélt arról, hogy mit tehet egy fürkészdarázs a pókkal, ha szaporodni támad kedve.
Ehhez képest egy Déli papírdarázzsal folytatott küzdelem sokkal inkább tűnt kétesélyes lovagi tornának. Zümmögött, verdesett, döfött, mint egy bika. A pók nem győzött elhajolni. Fekete-sárga potroha olyan kiszámíthatatlanul mozgott, mint az ő elpusztítására rendeltetett ellenség irritáló zászlaja a viharban. Áradt belőle, hogy mérges és gyilkos. Aztán persze vesztett. Az íze enyhén fás volt.
Az vagy, amit megeszel – tartja a mondás, és ez igaz az ízeltlábúakra is. A menüsor végén álltak a muslicák. Sokan tévedtek a hálójába a környékbeli hegyek borpincéiből. Ezek a Cabernet Sauvignon szőlő erjedő gőzében pácolódott apró hártyásszárnyúak a pók életének kábítószerei voltak. Ha tízből, húszból kiszívta a testnedveiket, nyolc szemével kettőt látott. Alig várta, hogy belenyaljon egybe, és hogy eljöjjön az ellazító kábulat.
VÁRATLAN LÁTOGATÁS
Egészen elragadta a képzelete, és megfeledkezett a holnapról. Délután fél egy tájban aztán elszánta magát, és elhagyta hűségesen őrzött hálóját. Lemászott egy vezérfonalon a terasz padlójára, majd útnak indult valahová, ahol meghúzhatná magát, hogy ne legyen szem előtt. Időtlennek tűnő bolyongás után egy falhoz támasztott kerékpár gumiján indult el megint felfelé. A gumi langyos volt és rossz szagú, de amint átlépett az ellenségesen hideg vázra, megszorította annak a tudata, hogy sokkal rosszabb dologtól menekül, mint egy alacsony hőmérsékletű tárgy érintése, és ilyen apróságot tűrnie kell.
A nyeregcsövön felkapaszkodva a nyereg spirálrugói között bújt meg. Szélvédett volt a hely, és átmeneti megoldásnak megfelelt. A most következő éjszaka eltöltésére alkalmasnak látszott, aztán majd csak lesz valami. Evett egy kicsit saját, proteinben gazdag fonalából, majd elaludt.
Reggel nyolc felé aztán emberek által keltett zajokra ébredt. Riadtan figyelt, és próbált információhoz jutni a hangok között. Szokatlan volt ez ilyenkor. Vége volt már a turista szezonnak. Az a félelme támadt, hogy hátha valakinek még kerékpározni támad kedve. Ha megfogják a nyerget, akkor hozzá is érhetnek. Tudta, hogy undorukban és ijedtükben végezhetnek is vele. Pedig ha tudnák, hogy ő mennyire szerette az emberek melegét? Sokszor lapult hozzájuk, vagy ágyneműjükhöz éjszakai kóborlásai alkalmával. Az emberek ilyenkor ájultak voltak, és nem bántották. Ilyen öncélú kalandokra azonban csak nagy néha ragadtatta magát. Éjszakáit inkább hálója újraszövésével töltötte. Az emberek iránti vonzódását pedig titkolni szerette volna.
A többiek meg se értették volna azt a vágyát, hogy az ember elfogadja, és ne ébresszen bennük félelmet.
ÜLDÖZÉS ÉS MEDITÁCIÓ
A látogatók nem szállóvendégek voltak, hanem a Fővárosi Általános Gépgyár szakszervezeti üdülőjének két gondnoka, akik azért jöttek, hogy télire lezárják a házat. Nagyon aktívnak tűntek.
Mindennek megváltoztatták a helyét, amit ő a nyár folyamán megszokott. Az idősebbik aztán a kerékpárokhoz lépett. A kerék megmozdult, és Delám gyors ereszkedésbe kezdett. Azt remélte, hogy nem veszik észre, de elszámolta magát. A legszélső fogaskerékre érkezett, ami ragacsos volt az olajos kosztól.
Most a láncon próbált egérutat nyerni. Már a pedálon szedte a lábát, amikor hirtelen erőteljes lökést kapott hátulról, és fejtorral előre zuhanva egy gyufás dobozban találta magát. Teljes sötétség borult rá. A levegő percek alatt elfogyott. Csak csúszkált tehetetlenül a doboz alján.
Hónapokon át ő állított csapdát másoknak. Megúszta azoknak az állatoknak a támadását is, amelyeknek ő jelentett táplálékot. Nem mosta el egyetlen felhőszakadás sem, nem fulladt vízbe, és elkerülte a gyilkos permet, meg a méhek és a darazsak fullánkja is. Párt sem választott magának, utódokról sem gondoskodott, így elkerülte a Koronás keresztespókok természetes sorsa, nem pusztult el hímjével a nász után. Minden esélye megvolt, hogy viszontagságos, de hosszú életet éljen. És most belekerült egy ismeretlen kimenetelű, extrém helyzetbe.
Amikor a doboz mozgása stabilizálódott, egy kicsi rés nyílt a rövidebbik oldalán. Végre fényhez, de főleg levegőhöz jutott. Lassan elmúlt a zaklatottsága. Talán azért, mert hosszú várakozásra készült. A várakozás pedig olyan a pókok életében, mint egy tibeti szerzetes számára a napi meditáció. Életmódjuk sine qua non-ja. Egyszerre fegyver és védelem. A létfenntartás eszköze a pókok hétköznapjaiban. Így hát, hozzálátott várakozni. Átfutott gondolatai között eddigi életének egyetlen komoly ajánlata, amit Pever, a német keresztes pók tett neki.
Ha magához engedi, akkor ma egy konszolidált pókhulla lehetne Ő is, és nem egy ilyen renitens öreg nőstény.
Pever egy Regensburgból érkezett régi Chevrolet lakóbusz hátsó létráján utazott idáig. Minden nap tönkretette a menetszél a hálóját. Kedves volt, ahogy szemtől-szembe közeledett és gesztikulált. Egy pókhálóba csavart Lombszöcske letört lábát mutogatta eljegyzési ajándékképpen. De ennyi volt, és semmi több. Egy szerelmes és nagylelkű hím, kopott potrohhal és aránytalanul hosszú lábakkal. Kis rosszindulattal ál-kaszáspóknak is nézhette volna.
Pever összekeverte a fajfenntartást az érzelmekkel. Ez nem megengedhető, különösen akkor, amikor a faj genetikailag tökéletes egyedeinek létrehozása volt a tét. Szomorúan arra a következtetésre jutott, hogy Pever alkalmatlan erre. Pedig micsoda történetei voltak. Szamuráj pókokról, akik közönség előtt párviadalokat vívnak egy rúdon valamelyik japán szigeten, és ezek a rovarok akár fél méteresre is megnőhettek. Meg őserdei fajtársaikról, akik olyan erős hálókat tudtak szőni, hogy még kisebb madarakat is meg tudtak fogni vele!
Volt ideje a múlton merengeni ebben a magánzárkában. Eseménytelen órák következtek. Egy idő múltán azonban a doboz megmozdult. Bizonytalanul billegett benne, akár egy lanovka utasai a tehetetlenségtől a nyílt kötélpályán. Aztán meg zuhanás és csend. Érezte, hogy a padlóhoz verődik. A gyufás-skatulya belseje kicsúszik, pont akkora nyílást hagyva, amelyen kifért.
Szabad volt megint. ösztönszerűen nekilódult. Porcicákon, rémisztően mély parkettahézagokon és kusza szőnyegrojtokon vágott keresztül. A színes szőnyeg mintái vibrálva rohantak el a potroha alatt. Egy másikra érve magasra kellett emelnie a lábait ahhoz, hogy át tudjon kelni hosszú szálainak erdején.
Aztán egy küszöb állta az útját. Minduntalan visszazuhant róla. – Végül aztán elérte a réz küszöbsín élét, és az egyik lábával aztán valahogy feltornázta magát. Hideg kőpadlóra pottyant. De legalább itt jó tempót lehetett futni a kamraajtó aljának sötét csíkjáig. Az ajtó alatt aztán becsusszant.
Az ajtófélfa egy kiszögelésébe megpihent. A makró és mikró világ határán nagyon nehéz a közlekedés. Ezt senki meg nem értheti, aki például százhatvan centiméteres átlag magasságú közép-európai nőnek született. Egy lecseppent forró zsír ujjnyi maradékában megéghet, ha arra téved, vagy felmarhatja a konyhakőre felvitt nátrium hipokloritos felmosóvíz, belegabalyodhat hatalmas porcicákba, sőt más pókok elhagyott hálójába, vagy szennyes ruha közé keveredhet, és végül rútul kimossák.
De a Légyölő pókszázlábúval való találkozás sem csak egy légy számára lehet végzetes. Ezek a villámgyors mészárosok a padlókon garázdálkodtak. Delám tőlük se lehetett biztonságban. Úgy lopakodtak a sötétben, mint néma kísértetek.
Aztán meg a pajkos házi kedvencek legkíméletlenebbje a Felis Silvestris Catus, azaz a Házi macska. Ő a megtestesült öncélú kegyetlenség. Puszta szórakozásból pofoztak halálra pókokat és lepkéket. Ezeket a hűtlen párákat mégis sokkal nagyobb megbecsülés övezte az ember körében, mint a pókokat.
Delámot bosszantotta, hogy az ő hűsége inkább ellenére van az embereknek. A macskának, ha nem adtak enni három napig, már bottal üthették a nyomát. Ő egy életen át hűséges volt ahhoz a házhoz, ahol a hálóját egyszer megszőtte, noha egy falatot se kapott senkitől. Abban a kérdésben meg, hogy melyikük hajt nagyobb hasznot, nyilván vitát sem érdemes nyitni.
Az állatvilág esztétikailag hátrányos helyzetű száműzöttje volt.
VÉGZETES FALATOK
A csend állandósult. A nyaralót minden bizonnyal elhagyták. A kamrának és a hangulatának a sötétjében hetek múltak el. Odakinn, az egyre hulló eső megváltoztatta az alakját. Cseppjei elnémultak, puha hópelyhekké alakultak át. A víz megkeményedett a tó felszínén. A levegő pedig egy rovar számára elviselhetetlenül lehűlt. Sem fogságba esésére, sem kiszabadulására nem tudott magyarázatot találni. Arra viszont rádöbbent, hogy az, aki oly ijesztő módon egy foszforszagú gyufás-skatulyába taszította és a lakásba hozta, az megmentette az életét.
Magányos sértettségéről valami nagyon fontos és rövidesen bekövetkező esemény felé kellett terelnie a gondolatait. Valami olyan várt rá, amit utoljára akkor tett, amikor még egy petecsomagban szorongott sokadmagával: át kell telelnie. Feltéve, ha talál ennivalót magának. Saját erőforrásaira sokáig nem támaszkodhat, így táplálék után kell néznie. Végigjárta hát a kamra polcait, és a legalsón, egészen hátul öt tégla alakú papírzacskóra lett figyelmes.
Csomagolásuk meggyengült és sok helyen kiszakadt. Tartalmuk hófehér gleccserként terült szét a polc alján. Kabai kristálycukor volt. Édes és romlatlan. Három évvel ezelőtt felejtette itt Telegdiné, a könyvelésről. Két unokájával nyaralt itt. Szabadsága utolsó napján, a település piacán jelentős mennyiségű sárgabarackot és cukrot vásárolt, amiből lekvárt kívánt főzni. A gyümölcsöt vitte, a cukor maradt.
Ez lett Delám tápláléka a télen. Több mint egy hétig szinte mozdulatlan testtel és mohón evett. Intenzív emésztőnedveivel feloldotta, és úgy fogyasztotta el. A megszállott cukorszirup szívogatást követően, amikor először akart egy félfordulatot tenni, meglepően azt kellett éreznie, hogy moccanni sem bír. Beszorult a polcba. Micsoda iszonyat!
A két polc között ugyanis legalább harminc centi volt a távolság, így testének még ennél is nagyobbnak kellett lennie ahhoz, hogy ez megtörténjen. A mozdulattól a deszka roppant egyet, keresztbe eltört, és ő ismét szabadon lélegezhetett. De mi történt vele?
Ha lett volna fogalma arról, hogy egy kilogramm cukor elégetéséhez még egy hetven kilós póknak is hat órát kellett volna úsznia, vagy legalábbis öt órát kocognia, akkor talán elkerüli test-tömegének megnövekedését. De sajnos a cukornak csak az élvezeti értékét ismerte, és nem is gondolt arra, hogy ez – kezdetben még parányi testére – milyen drámai hatással lesz. Következésképpen egyetlen szem kristályt sem hagyott. Rövidesen a kamra is kicsi lett számára. Szinte belenőtt az előszobába. Nyomták a fogasok, a kilincsek és a mennyezet lámpái. Az édességtől ugyanakkor boldogság simogatta belülről. Ebben a kettősségben jött el a tavasz.
KIŰZETÉS
Az idő múlásának érzékelésében erősen az időjáráshoz és a Nap látszólagos mozgásához kötődött. Ebből pedig a nyaralóban szinte semmit sem érzékelt, így arról sem volt fogalma, hogy a tél elmúlt, és a nyaraló gondnokai éppen a bejárati ajtóba illesztik a kulcsot. Amint az ajtó kinyílt, kitüremkedett potrohának iszonyatos részlete a külvilágba.
Delámnak megint menekülnie kellett. A lábaival való kalimpálás segítette a terasz felé jutást, amelynek ajtaját addigra már kinyitották és szélesre tárták. Fájdalmasan hosszú percek alatt átjutott a nappalin, és végre kicsúszott a teraszra. A korlátokon átbukva pedig a kert gyepére.
Zsibbadtak a lábai. Az ízületei is be voltak rozsdásodva. Egyetlen lehetősége már megint a futás volt. Átlépte a kerítést, az utcán parkoló autókon taposott át, és felborított egy közlekedési jelző táblát, míg végre a partra ért. Egy víziló méretű póknak, aki szárító kötél vastagságú pókfonalat hagy maga után mindenütt, ahol elhalad, aki képes felborítani egy teherautót, sofőrrel és kocsikísérővel együtt, a mozgása pedig tejesen koordinálatlan, annak nincs maradása a világon.
Végeznek vele a tűzoltók, és kitömve a Természettudományi Múzeumban fogják mutogatni. Azonnal ki kellett jutnia a lakott területen kívülre. Még korán sötétedett, és a fokozatosan szürkülő késő délutánban a nádas mellett haladva hamar elért a falu határába. Emberrel nem találkozott. Most a távolban, a vonzóan sötétlő dombok felé vette az útját. Ott remélt menedéket.
A fejtorában zakatoló hang egyre erősebben zúgta, hogy hálót kell szőnie a lehető leghamarabb. Ott lesz őneki a menedéke, ahol gondolkodni és cselekedni tud. Sem ember, sem állat a hálójában nem vonhatja kétségbe a létezését, még ebben a törvénytelen méretében sem. Reménytől zaklatottan hagyta el a település utolsó házsorát, és egy kerítésen átmászva egy széles mezőre érkezett. A rét túlsó végén pedig három, egymásra rakott gerendát látott, Hófehér színük szinte világított a leszálló sötétben, Delárnnak a terasz korlátját juttatta az eszébe róla, Ez az emlékkép és ez a tapasztalat arra a felismerésre vezette, hogy nincs is ennél alkalmasabb hely új élete első hálójának megszövésére. Másfél óra alatt végzett is a munkával, pedig már hónapok óta nem szőtt hálót. Ellenőrizte a szálak feszességét, és elégedett volt velük, majd megpihent a háló közepén.
Innen nézve láthatta, hogy vele szemben, úgy száz méterre, egy másik hasonló elrendezésű hálószövő hely áll. Ettől kezdve végleg nyugalom szállta meg a lelkét. Meg kellett öregednie és hatalmasra nőnie ahhoz, hogy eljusson ide. Semmi kétség: megérkezett a pókok paradicsomába. Eljött a bőség ideje.
Új SZEZON
A Megyei Labdarúgó Bajnokság másodosztályában szereplő Tómelléki Egyetértés SE az elmúlt szezont nem túl előkelően zárta. Két vezetője, Dolezsál Imre, a sportkör elnöke és Betyár István pályaedző, a radiátorokat állítgatta a hazai csapat öltözőjében. Vége volt az alapozásnak, és ma délután már edzőmeccset játszanak a Kótai Aranyponty Halászati Szövetkezettel, a tómellékiek ősi ellenfelével. Aztán együtt léptek ki az egyesület épületéből a futópálya vörös salakjára.
A reggel fényében még néhány pocsolya csillogott elhagyottan. Ellenőrizni jöttek, hogy Felkai bácsi, a pályagondnok szép rendesen megcsinálta-e a vonalazást és kihelyezte-e még tegnap a szögletzászlókat. De még alig tették a lábukat a fűre, már meg is kellett ‘állniuk. Betyár megfogta Dolezsál bal karját, és ezzel a mozdulattal meg is állította. Fejének felfelé biccentő mozdulatával Dolezsál figyelmét a szemben lévő kapu felé irányította. A sportköri elnök a „Hát az meg ott mi a lófasz?” szóösszetételű mondattal fejezte ki megdöbbenését, A mondatban szereplő erőteljes kifejezés alkalmazását a lelkiállapot és a felfoghatatlan látvány feltétlenül indokolttá tette: egy iszonyatos méretű pók szőtt hálót a szemközti kapuban. A felső léc és a gólvonal között lebegni látszott abból a távolságból, amelyből a szakvezetők látták.
Aztán majd később, közelebb érve fogják észrevenni, hogy legalább olyan vastag a pókfonál, mint a kapu hálója. Csak éppen átlátszó. Nyilván műanyagból van, gondolták. Láttak már ehhez hasonlót egyszer, egy bécsi kirándulásuk alkalmával, egy vicces tárgyakat árusító boltban. Olyasvalamivel azonosították, mint a műhányás, vagy a fingópárna, és valahol elbújva most fuldokolva röhögnek rajtuk. Aztán ahogy meg-megtorpanva haladtak a pályán, Betyár, aki egyébként tagja volt a Maxim Gorkij megyei Könyvtárnak, felvetette, hogy talán Az Istenek eledeléből forgatnak fantasztikus filmet, és annak egy díszletét vagy szereplőjét látják. Filmesnek azonban nyoma sem volt, és ilyen eseményről nyilván tudtak volna.
Az, hogy amit látnak, az egy eleven élőlény, magától értetődően meg se fordult a fejükben. Mindketten műszaki emberek voltak, energetikával foglalkoztak civilben. Betyár villanyóra-leolvasó volt, Dolezsál pedig az ő csoportvezetője. Amint azonban a tizenhatoshoz értek, realitás érzékükkel le kellett számolniuk.
A kaput hálójával elfoglaló óriás a csáprágójával úgy tett, mintha őrölt volna valamit, és egy-egy lábát fontoskodva egyik szálról a másikra helyezte, mintha ennek bármi jelentősége volna. Úgy beszélt egymáshoz a két futballszakember, hogy le sem vették a szemüket pókról.
– Te, Pista! Szaladjál már be a Piroskához, a gondnokiba, hogy hozza ide a lehető legnagyobb partvist és lapátot, és söpörje le ezt onnan! Meg hozzon egy flakon Chemotoxot, hátha nem bírunk vele mechanikusan, én meg addig itt maradok és szemmel tartom.
– Nem gondolod, hogy az ebbe a mérettartományba eső pókok eltávolítása már meghaladják egy takarítónő hatáskörét?! Tudod úgyis, milyen kevés pénzért van itt. Nem lehet ezt már rábízni. Hidd el, tűzoltó kell ide! – ellenkezett Betyár.
– Na még mit nem! Nem kell ide se tűzoltó, se a Homoki Nagy István, se a Fővárosi Állatkert! Aztán meg utána a felhajtás, meg a pártbizottság? Saját hatáskörben intézzük el. Végső esetben felhívjuk a Nágel Jóskát, a fővadászt. Pókot még úgyse lőtt! – Betyár még mindig nem indult el, és zavarában kedélyeskedni kezdett.
– Aztán csak vigyázz, ne menj túl közel, mert még meg talál marni! Olvastam valahol, hogy néhány pók mérgétől indokolatlan merevedése lesz az embernek. Aztán hogy magyarázod meg otthon, mitől van ilyen jó kedved? Persze csak, ha egy kicsit harapnak beléd, akkor van ez, de ha nagyon, akkor….akkor én leszek a sportköri elnök! – De ezen csak ő nevetett, azt is magában.
Vagy negyed óra múlva tért vissza, de egyedül, és kissé zihálva.
– Piroska nem vállalja. Amikor elmeséltem neki, miről is van szó, azzal utasított el, hogy még nagyon elevenek benne a januári disznóölés emlékei. Viszont mondott még valamit. Tudod, a Piroska férje, ez a Fenákel gyerek, aki most nálunk az első csapatban véd, azt emlegeti állandóan a feleségének, hogy annyira utál már a kapuban állni, ő inkább a mezőnybe szeretne játszani. Meg te is láttad, hogy volt néhány potyája az utolsó három meccsen, majdnem kiestünk miatta. Azt hiszem sürgősen kell már a helyére valaki, és szerintem ez itt…
Dolezsál nem várta végig Betyár szavait. Félbe szakitotta. Így akarta éreztetni,hogy sikerült kitalálnia edzője zseniális ötletét, és esetleg neki is jut valami a dicsőségből. Elvégre ő foglalkozott az új igazolásokkal. Azzal sokatmondóan Betyár István vállára tette a kezét, és elismerően rámosolygott, majd mindketten Delám felé indultak megbeszélni a részleteket.
Comments
More posts